Századok – 2006
TANULMÁNYOK - Cieger András: Az alkudozás küzdőterei. Lónyay Menyhért szerepe az 1867-es gazdasági kiegyezésben 1377
AZ ALKUDOZÁS KÜZDŐTEREI 1401 nyek miatt őt ért kritikák hatására azonban jobbnak látta a szűkebb értelmezés, a Beckével szemben elutasítóbb álláspont képviseletét (úgy gondolhatta, hogy emiatt biztosan nem érheti vád sem az ellenzék, sem a kormánypárti zöm részéről). Már csak azért is ezt az utat kellett választania, mert önmaga nem talált a kezelés és a miniszteri felelősség problémájára érdemi megoldást, a január-februári egyeztetések során rendkívül bizonytalan volt a kivezető utat illetően. Egy évi idegpróbáló és hosszadalmas tárgyalássorozat után, minden bizonnyal tehernek érezte a közjogi kérdésekkel való foglalkozást; egyébként is hiányzott politikusi eszköztárából a traktációra és a kodifíkációra való kifinomult képesség,7 5 amiért Deákot és Csengeryt maga is tisztelte. Becke elsődleges célja viszont alig néhány hetes minisztériumának a védelme és saját mozgásterének a bővítése volt. Mivel ezen erőfeszítéseihez sem az osztrák kiegyezési törvényekben, sem a ciszlajtán politikai erők részéről kellő támaszra nem talált, ügyes taktikával felcsapott a magyar érdekek védőjének és Deákra, valamint a magyar törvényekre hivatkozott leveleiben. Mindeközben tudatosan túlzással élt, amikor egy olyan szélső álláspontot tulajdonított Lónyaynak, amelyet az sosem vallott: azaz mintha Lónyay az ellenzékkel azonosulva (pl. Ghyczyvel, Tiszával) kétségbe vonná az államadósságok közös kezelésének elvét is. A megpendített távozási szándékot viszont Becke részéről nem tekintjük csupán taktikai fogásnak. Kimerültsége és az őt is érő belpolitikai támadások közepette a magyar tárgyalópartnerek irányából tapasztalt nagyfokú bizalmatlanság elkedvetlenítette. Úgy véljük, hogy a két szakpolitikus vitájának a megrekedése ezen a ponton szükségszerű volt. A kérdés rendezéséhez ugyanis politikai döntés szükségeltetett és ők a közjogi fonákságok, hiányosságok feloldásához nem rendelkeztek politikai felhatalmazással. Végül a delegációs tárgyalások idején, számos — időnként az élesebb hangvételt sem nélkülöző — egyeztetés eredményeként Deák bizalmasa, Csengery Antal találta meg a problémára az áthidaló megoldást egy új paritásos testület felállításával (ennek javaslatba hozása sem Lónyaytól, sem Beckétől nem volt elvárható). A későbbi 1868. évi 46. törvénycikk szerint a függő adósságok kezelése a közös pénzügyminisztérium hatáskörébe került, melynek a járulékokra vonatkozó tevékenységét a két országgyűlés által kiküldött ellenőrző bizottságok felügyelték. A testületek vádemelést kezdeményezhettek a közös pénzügyminiszter ellen, ám az esetleges eljárást a delegációknak kellett lefolytatniuk.7 H Bár már februárban megszületett a törvény váza, a részletkérdések tisztázásának az elhúzódása miatt, uralkodó által szentesített jogszabállyá csak december elején válhatott.7 7 75 E politikusi képességeket Hanák Péter emelte ki Deákról írott egyik tanulmányában. Lásd: Deák Ferenc, a kiegyenlítő. Alkat és szituáció összefüggései. In: Hanák Péter: 1867 - európai térben és időben. Bp. História, 2001. 172. 76 A kérdéshez lásd: Csengery Antal leveleit Deák Ferenchez, 1868. febr. 9., febr. 11., febr. 14., febr. 21. valamint Csengery Antal leveleit Lónyay Menyhérthez, 1868. febr. 18 és 19. Csengery Antal hátrahagyott iratai, i. m. 251-263. A szóban forgó jogszabályt, az 1868: 46. törvénycikket a függő adósságok ellenőrzéséről, lásd: Magyar Törvénytár, i. m. 497-499. 77 Becke sürgetésére (1868. jún. 9. MTAK Kt. Ms 5304/103) Lónyay nyáron a törvényjavaslat állásáról a következőt írta kollégájának: „A függő adósságok ellenőrzése és az államadósságok kezeié-
