Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Bridge Building and Political Cultures: Hungary and Finland 1956-1989 (Ism.: Romsics Ignác) 1328

TÖRTÉNETI IRODALOM 1329 ványsorozat, amelyben eddig 18 kötet látott napvilágot. Az intézet alapfilozófiájának megfelelően a kötetek többsége különböző tudományterületeket magába foglaló hungarológiai tárgyú tanulmányok gyűjteménye. A kötetek gyakran többnyelvűek: a finn mellett magyar, német és újabban angol nyelvű írásokat is közölnek. A 2006 tavaszán megjelent 18. kötet témája Urho Kekkonen Finnországának és Kádár János Magyarországának az összehasonlítása. A kötet egyik szerkesztője, Anssi Halmesvirta, a Történelem Tanszék professzora, aki az utóbbi években számos magyar tárgyú írásával, sőt könyvével hívta fel magára a figyelmet. Kiemelkedik ezek közül 2005-ben megjelent monográfiája (Cooperation across the Iron Curtain), amelyben a Magyar és a Finn Tudományos Akadémia kapcsolatrendszerét vizsgálta az 1960-as évektől az 1990-es évekig. 2000 és 2003 között ő irányította azt a Finn Akadémia által finanszírozott finn-magyar kutatási programot is, amelynek legfőbb eredményeit e kötet tanulmányai tartalmazzák. A másik szerkesztő, Heino Nyyssönen politológus, aki Halmesvirtához hasonlóan magyar témákra specializálódott. 1999-ben megjelent könyvében (The Presence of the Past in Politics) a magyar '56 történelmi emlékezetének alakulását vizsgálta a Kádár-korszakban és a rendszerváltás utáni években. A kötet nyolc angol nyelvű tanulmányt tartalmaz. Az első és egyik legteijedelmesebb szerzője Heino Nyyssönen, témája pedig a két ország politikai kultúrájának összehasonlítása az 1956 utáni 30-35 évben. A szerző felfogása szerint a politikai kultúrának az intézményi struktúra éppúgy része, mint a közösségi cselekvésmódok sajátosságai, a szimbólumok, a mítoszok és a hagyományok. Ebből következőleg igen széles spektrumban vizsgálja a két ország közötti azonosságokat és különbözőségeket. A két ország eltérő múltja és belső berendezkedésének mássága ellenére úgy véli, hogy mindkét rendszert jellemezte a haladásba, a társadalmi fejlődésbe vetett hit, amelynek gyökerei a felvilágosodásig nyúlnak vissza, valamint a szociális igazságosságra való törekvés. Finnországban ehhez az egész népességet átfogó társadalmi integrációra és a különböző konfliktusok mérséklésére törekvő demokratikus politika társult. Magyarországon viszont a diktatúra szigorát „kis szabadságokkal" enyhítő olyan politika vált meghatározóvá, amelyet a társadalom közéleti passzivitása kísért. Kulturális szinten még markánsabbak voltak a különbségek. A két vezetőt övező kultusz terén viszont Finnország vezetett. Kekkonent egy idő után olyan dicsőítés övezte, amilyen a puritán Kádárt Magyarországon sohasem. Vagyis személyi kultusz nemcsak diktatúrákban és autoriter rendszerekben, hanem demokráciákban is kialakulhat. További fontos különbség, hogy Magyarországon a kommunista indoktrináció ellenére igen erős maradt a hagyományos, történelmileg megalapozott gondolkodás. Finnországban viszont, ahol a független államiság csak 1917-ben kezdődött, a gondolkodás jelenre és jövőre orientáltsága vált meghatározóvá. A következő három tanulmány a két ország diplomáciai kapcsolatait, valamint vezetőik külföldi megítélését mutatja be. Felvázolják az 1947 után, a hidegháború körülményei között kialakult ellenséges viszony történetét, majd részletesen foglalkoznak az 1953-tól kezdődő enyhüléssel, illetve az 1960-as évekre kialakult szívélyes, sőt egyre inkább baráti kapcsolatokkal. 1963-ban Kekkonen volt a első nyugati vezető, aki Magyarországra látogatott a forradalom leverése óta, és 1973-ban Kádár János első nyugati útja Helsinkibe vezetett. Az 1970-es évek végétől Ausztria mellett Finnországba is vízum nélkül utazhattak a magyar turisták. E három tanulmány közül különösen érdekesnek találtuk Vesa Varesét. A tamperei egyetem professzora, aki a London melletti Public Record Office és a washingtoni National Archives publikálatlan anyagai — elsősorban a követjelentések — alapján azt vizsgálta, hogy hogyan alakult Kekkonen és Kádár megítélése a brit és az amerikai diplomaták és külpolitikusok körében. Nagyjából mindketten ugyanazt a pályát futották be: a kezdeti negatív megítélés idővel egyre pozitívabbá vált. A kontraszt különösen szembetűnő Kádár esetében. Az első hónapokban őt is és kormányát is rendkívül negatív jelzőkkel illették. „Mivel a politikai és az erkölcsi integritás teljesen hiányzik jelleméből, a magyarok nagy többsége gyűlöli őt" - tartalmazza egy brit összeállítás még 1959-ből is. A „Quisling" s a „terrorista" képét mindazonáltal már az 50-es évek végén kezdte felváltani a „kisebb rossz" címkéje. Ezzel azt ismerték el, hogy Kádárnál létezett rosszabb alternatíva is: a régi sztálinisták visszatérése. Ezen Nagy Imre és társainak az 1958-as kivégzése sem változtatott. A CIA főnöke, Allen Dulles például kifejezetten azon a véleményen volt, hogy a jelet a kivégzésre Moszkva adta meg azzal a céllal, hogy indirekt figyelmeztetésben részesítse Titót és Gomulkát. Az amerikaiak ezért különösebben nem vádolták a magyar vezetőt, sőt azt hitték, hogy Kádár pozíciója a kivégzéssel nem erősödött, hanem gyengült. A 60-as években aztán ez a kép is módosult: a „kisebb rossz" kliséjét felváltotta a „megfontolt és pragmatista nemzeti kommunista" toposza. A brit követ 1968-ban Kádárt a magyarok „legjobb" és „államférfiúi kvalitáso-