Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Oplatka András: Széchenyi István (Ism.: Spira György) 1319

TÖRTÉNETI IRODALOM Oplatka András SZÉCHENYI ISTVÁN Osiris Kiadó, Budapest 2005. 545 1. Oplatka András nem hivatásszerűen foglalkozik történeti kutatómunkával — hiszen polgári foglalkozását tekintve hírlapíró (a Neue Zürcher Zeitung munkatársa) —, s mégis olyan képet festett Széchenyi István pályafutásáról, amelyet jó lélekkel vállalhatna akármely céhbeli történész is. A munka értékállósága mindenekelőtt a szerző által mozgósított forrásanyag hatalmas méreteiből fakad: Oplatka tövirűl hegyire ismeri és hasznosította a Széchenyivel foglalkozó — s szinte kimeríthetetlennek látszó — eddigi szakirodalmat és a Széchenyi-szövegeket publikáló forráskiadványok sorát, de — tudván, hogy Széchenyi levelezésének tekintélyes hányada mindmáig kiadatlan — a nyomtatott források kiaknázásával távolról sem érte be, hanem önálló levéltári kutatásokat is folytatott a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Széchenyi-gyűjteményében és a Magyar Országos Levéltárban, valamint a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchivban és Kolozsvárt, az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárának ma a román Arhivele Nationale DirecÇia judet,eanä Cluj kezelte anyagában (amely utóbbi gyűjtemény nevét egyébként pontatlanul idézi könyvének 503. és 523. lapján). A munka értékállóságának másik forrása a szerző mértéktartó, józan történetszemlélete: Oplatka Andrástól mi sem áll távolabb, mint hogy Széchenyi Istvánt sok más életírójához hasonlóan maga is eszményítse, egyoldalúan felmagasztalja; ő úgy derít fényt Széchenyi elgondolásainak és alkotásainak nagyszabású, a kései utókort is lenyűgözni képes voltára, hogy eközben megvilágítja a nemes gróf ingadozásait, botlásait is, s az olvasót éppen azzal vonja be e nagy államférfi bűvkörébe, hogy megmutatja, milyen szakadatlan harcot folytatott Széchenyi pályakezdésétől fogva egészen életének utolsó napjaiig ellenfelein kívül saját rosszabbik énjével is. Azaz Oplatka könyvének lapjain Széchenyi István nem mint valami csalhatatlan, tévedhetetlen hős, hanem mint esendő ember lép elénk, aki éppen így, tulajdon gyarlóságaival birkózva tudott eljutni egyegy nagyszabású tettéig. Külön is szeretném kiemelni a könyv két részletét. Az egyik a fiatal Széchenyi rajza: annak a folyamatnak az ábrázolása, amelynek során ez a fiatalember, aki hazájának eleinte a Habsburgok uralma alatt álló közbirodalom egészét tekinti, apránkint ráébred, hogy hazája, amelynek a felemelkedésén kell munkálkodnia, csupán e birodalom egyik alávetett tartománya, Magyarország lehet; s azoknak az olvasmányaiból és útiélményeiből fakadó felismeréseknek a számbavétele, amelyek maradandóan beleépülnek a világban elfoglalandó helyét kezdetben még csak kereső Széchenyi gondolatvilágába. A másik általam kiemelendőnek ítélt szövegrész azoknak a fejezeteknek a sora, amelyekben Oplatka kifejti, hogyan került Széchenyi a harmincas évekre két szék közé, mikor egyfelől azért szállt síkra, hogy Magyarország kiemelkedjék a feudális elmaradottságból, de másfelől arról is igyekezett meggyőzni a polgári átalakulás híveit — önmagát is —, hogy az átalakulás kizárólag az udvar — a feudális viszonyok megőrzéséhez valójában rendíthetetlenül ragaszkodó udvar — támogatásával vihető keresztül, jóllehet az udvartól teljességgel hiábavaló volt támogatást várni — már azért is, mivel az udvari köröket mélyen áthatotta az az aggodalom, hogy Magyarország polgárosodása ennek a tartományuknak a birodalomból való kiszakadására fog vezetni. Hogy Széchenyi 1848 előtt megannyi csalódása ellenére is bízott az udvar segítőkészségében, annak Oplatka előadásában központi szerepe van. О ugyanis — nagyon helyesen — ebből vezeti le, miért került Széchenyi ellentétbe azokkal a magyar liberálisokkal, akik az ő nyomdokaiba lépve szintén megindultak a polgári átalakulás felé vezető úton, ezen az úton azonban, nem osztva az általa a Habsburgok jóindulatához fűzött reményeket, nála következetesebben haladtak előre. De — e sorok írójával egyetértésben — ebből vezeti le Oplatka azt is, miért idézte elő Széchenyi összeomlását 1848 nyárutóján az a felismerése, hogy a Habsburgokkal kapcsolatos reményei hiú remények voltak: hogy az udvari körök, amelyek 1848 tavaszán még igyekeztek olyan látszatott kelteni,