Századok – 2006

TÖRTÉNETI IRODALOM - Oplatka András: Széchenyi István (Ism.: Spira György) 1319

1320 TÖRTÉNETI IRODALOM mintha zokszó nélkül áldásukat adnák a magyar forradalom kezdeti vívmányaira — a forradalomnak az ő tevékeny közreműködésével kiharcolt vívmányaira is —, most kendőzetlenül ezeknek a vívmányoknak a semmivé tételére törnek. És — ugyancsak egyetértésben e sorok írójával — ebből vezeti le Oplatka azt is, hogy az illúzióitól ilyen felkavaró módon megszabadult Széchenyi, aki döblingi elzártságában megérte a forradalom eltiprását s a diadalittas győztesek önkényuralmának kiépítését, mikor lassankint visszanyerte munkaképességét, miért írta meg a Blicket és a csodálatos Önismeretet, hogy így — akár élete árán is — hozzájáruljon az önkényuralmi rendszer felszámolásához. Egyszóval Oplatka András olyan meggyőző és okos pályaképet festett Széchenyiről, amely az olvasóval alkalmas megértetni ennek a nagy magyar államférfinak küszködésekben is, de eredményekben is bővelkedő életútját s az olvasóval mindezenközben meg is szerettetni ezt a nagyra hivatott, ám tragikus sorsú embert. Senki se gondolja azonban, hogy Oplatka munkájának minden sorát magam is aláírom. 0 például sokat foglalkozik Széchenyi és Metternich viszonyával, s megvilágítja, hogyan igyekezett Széchenyi a maga törekvéseinek támogatására rábírni a nagy hatalmú államkancellárt — persze sikertelenül, hiszen Metternich Széchenyit Jóindulatú bolondnak" tartotta (154. 1.), aki jót akar ugyan, de nem látja, hogy törekvései a birodalom — s ezzel egyben a napóleoni háborúk lezajlása után épp az ő, Metternich vezetésével kialakított egész európai hatalmi rendszer - felbomlasztására irányulnak. „Az államkancellárban — írja Oplatka — nem egyedül vegytiszta reakciós konokság vagy személyes gazdasági érdekek munkáltak [...], mint ahogy azt magyar oldalon nemegyszer feltételezték", csak arról volt szó — teszi hozzá (anélkül, hogy elárulná, kik tételeztek fel ekkora ostobaságokat) —, hogy „Metternich az elleni küzdelmében, amit б maga az idők szellemének nevezett, szerencsétlenül válogatta meg az eszközeit, és ezzel akadályozta Magyarország felemelkedését" (28. 1.). Ami a magamfajta együgyű olvasót — enyhén szólva is — fejcsóválásra készti, hiszen nehéz elhinni, hogy a baj pusztán a Metternich megválogatta eszközök szerencsétlen voltában rejlett s nem abban, hogy a herceg mindent megtett, amit megtehetett, a sokféle elemből szervetlenül összetákolt s immár idejét múlta birodalom meg a fejlődés kerékkötőjévé lett európai hatalmi rendszer kereteinek megóvása érdekében. És a magamfajta együgyű olvasó természetesen azt a nézetet sem oszthatja, amelyet a kötet hátsó borítóján idézett Süddeutsche Zeitung magyaráz bele Oplatka könyvébe, hogy tudniillik a munka azt a kérdést veti fel, „nem volt-e a régi Ausztria kifejezetten az Egyesült Európa barátságos előfutára". Mert — ugyan kérdem — miféle barátságos előfutár volt az a birodalom, amelyben egy Széchenyinek meg kellett halnia, ha véleményt merészelt nyilvánítani róla? Amit azonban leginkább kifogásolok a jelen bírálat tárgyában, az nem egyik vagy másik részmegállapításának vitatható volta s nem is az, hogy teret enged önkényes belemagyarázásoknak, hanem nyelvezete, amely arról árulkodik, hogy a német nyelvi környezetben leélt öt évtized folyamán bizony nagyon megkopott Oplatka András magyar nyelvtudása. Ezt pedig azért teszem szóvá, mert az eredetileg németül írott és németajkú közönségnek szánt könyv magyarra történő átültetését a szerző nem bízta más fordítóra, hanem maga végezte el. És ez kétségkívül sok előnnyel járt. így például az átültetés során Oplatka — mint az előszóban elmondja — elhagyhatta azokat a szövegrészeket, amelyeket az eredeti szövegbe pusztán a magyar történelemben nem vagy nem eléggé járatos külföldi olvasók tájékoztatása végett iktatott bele. Ilyen előny továbbá, hogy a magyar nyelvű forrásokból származó idézeteket, amelyek az eredeti német kiadásba Oplatka német fordításában kerültek bele, a mostani magyar kiadásban nem németből magyarra visszafordítva, hanem eredeti alakjukban olvashatjuk. Nagy hátránya viszont Oplatka vállalkozásának, hogy az б magyar szövegében lépten-nyomon olyan nyelvi henyeségekbe botlunk, amilyenekkel idehaza legfeljebb — teszem azt — a Népszabadság lapjain szoktunk találkozni. Kezdjük a szóhasználattal. Lapalji jegyzet helyett Oplatka mindenütt lábjegyzetet ír, ami a német Fußnote tükörfordítása. De germanizmus az is, hogy a lap nála mindenhol oldal (.Seite), holott a magyar szem a könyv leveleit a némettől eltérően nem sík-, hanem térbeli idomoknak látja. Germanizmus tovább, ha szerzőnk mihelyt helyett amint (als) kötőszót használ (277. 1.). S nagyon csúnya henyeség, hogy a hű melléknévből képezett határozó nála sohasem híven, hanem hűen (16., 58., 71., 119., 297., 378. 1.) és a hü többes száma sem hívek, hanem hűek (19. 1.). Vannak azután esetek, mikor némely szavakat Oplatka a ténylegestől eltérő értelemben használ. Például mikor bizonyosság helyett bizonyságot ír (289. 1.) vagy amikor a szível igét szívlel\e\ helyettesíti (62., 133., 278. 1.). Meg amikor magányos helyett magánost ír (308. I.). Vagy amikor a lévén