Századok – 2006

BESZÁMOLÓ - Az SZKP XX. kongresszusa. Beszámoló a Politikatörténeti Intézetben 2006. február 22-én megrendezett tudományos konferenciáról (Takács Róbert) 1311

1312 BESZÁMOLÓ vei bizottságot állítottak fel a 30-as és 40-es években folyt represszió kivizsgálására. Február elejéig tehát a KB elnöksége nem kívánta kitágítani a beszámolót a sztálini bűnök és a személyi kultusz általánosabb bírálatává. Február 9-én a Poszpelov-bizottság 70 oldalas jelentését meghallgatván arról döntöttek, hogy a jelentésről „különbeszámolót" tartsanak a kongresszuson, majd a kongresszus előtti napon fogadták el azt a határozatot, hogy a beszéd a sztálini bűnökről szóljon. Hruscsovnak nagy szerepe — és személyes érdeke — volt abban, hogy a beszámoló végül a második világháború után elkövetett törvénytelenségekre is kitért. Azt, hogy a beszámolót az utolsó napra, a vezető testületek megválasztása utánra tették, az motiválta, hogy az elnökség tagjai tartottak a küldöttek reakciójától. A sok ponton „finomított" beszámolóról így nem rendeztek vitát, bár az, annak ellenére, hogy a nem kommunisták elleni törvénytelenségekről nem ejtett szót, és jelentősen enyhítette Sztálin általános értékelését, a küldöttekre leírhatatlan hatást gyakorolt. Az anyagot a szovjet pártközvéleménnyel megismertették, de a testvérpártok vezetőinek csak betekintést engedtek. A pártbeli fogadtatás azonban nem volt egyértelmű. A vita ellenőrzése kezdett kicsúszni a pártvezetés kezéből. Ezért 1956 júniusában az SZKP KB külön határozatot fogadott el a személyi kultuszról és következményeiről, amit a központi lapok is közöltek. Ez kijelölte a XX. kongresszus pártszervezeti vitáinak irányait, megállapítva Sztálin és a sztálinizmus bírálatának a kereteit. Ezzel a desztalinizációs folyamatot lényegében a XXII. kongresszusig konzerválták. Kecskés Gusztáv ezt követő előadásában a NATO országok nézőpontjából tekintette át a szovjet blokkban 1953-ban meginduló desztalinizciós folyamatot. Leszögezte, hogy az 1956. októberi magyarországi forradalom váratlanul érte a nyugati döntéshozókat, mert nem rendelkeztek ilyen esetre kidolgozott forgatókönyvvel. Bár a Sztálin halála utáni olvadást üdvözölték, a világháború utáni európai status quo és a kölcsönös atomfenyegetettség árnyékában kialakult bipoláris világrend szorításában nem kívánták energikus fellépésükkel gyorsítani ezeket a folyamatokat. Az előadó az Eszak-Atlanti Tanács döntéshozatali folyamatainak ismertetése után rámutatott, hogy a NATO központ elemzői 1953 után — még a XX. kongresszus történéseit követően is — úgy látták, a szovjet külpolitika alapvetően nem változott: célja továbbra is az európai egyensúly felborítása, amelyben az ún. „enyhülési politika" csak a NATO éberségének elaltatását szolgálja. Újdonságként csak az eszköztár megváltozását értékelték, a „civilizálódó" módszereket, a tárgyalásos keretek elfogadását. Szintén időlegesnek tekintették azt, hogy Moszkva érdeklődése Európáról Közel-Keletre és a fejlődő országokra tevődött át. Egyben nyugtalanító hatású volt az akkor igen jelentősnek mutatkozó, és komoly katonai következményekkel fenyegető szovjet gazdasági növekedés is. Az Eszak-Atlanti Tanács, amely a magyar forradalom kitörésének napjaiban — a magyarországi eseményektől függetlenül — éppen ülésezett a nyílt konfliktusok vállalását nem tartotta kívánatosnak, sőt a liberalizálódó kelet-európai rezsimekkel szembeni óvatos magatartás kialakítását tűzte zászlajára. Ugyanakkor általános vélemény volt, hogy az olvadás további kiszélesedése a NATO érdekében áll.