Századok – 2006
TANULMÁNYOK - Marelyin Kiss József - Ripp Zoltán - Vida István: A magyar-jugoszláv-szovjet kapcsolatok és a Nagy Imre-csoport sorsa 1953-1958 1079
1082 MARELYIN KISS JÓZSEF - RIPP ZOLTÁN - VIDA ISTVÁN Pártot és a délszláv állam vezetőit. 1948. március 15-én M. Dilas még beszédet mondott a magyar parlamentben, három nappal később kezdetét vette az a szovjet-jugoszláv levélváltás, amely a teljes szakításhoz vezetett. Jugoszlávia nyilvános ideológiai-politikai megbélyegzése a Tájékoztató Iroda Bukarestben 1948. június 28-án tartott ülésén történt meg. A határozatban többféle vád szerepelt: Jugoszlávia barátságtalan politikát folytat a Szovjetunió ellen, a jugoszláv vezetés elferdíti a marxizmus-leninizmust, tagadják a munkásosztály vezető szerepét, lemondott az osztályharc éleződésének tételéről, s a kommunista párt pedig elbürokratizálódott. A jugoszláv pártvezetés az ülésen nem képviseltette magát, a határozatot elutasította, jól tudván, hogy nem elméleti-ideológiai, hanem hatalmi kérdésekről van szó, arról, hogy kié a vezető szerep a térségben. 1949 és 1953 között Jugoszlávia, a Szovjetunió és a szovjet blokk országai között megszakadtak a normális állami- és pártkapcsolatok. A barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezményeket felmondták. Jugoszláviát az 1949 januárjában megalakult KGST-ből kihagyták. Még ez év októberében Moszkva megakadályozta, hogy Jugoszlávia az ENSZ Biztonsági Tanácsának tagja legyen. 1949 novemberében a Tájékoztató Iroda Magyarországon rendezett — egyébként utolsó — tanácskozásán A Jugoszláv Kommunista Párt a gyilkosok és kémek hatalmában címmel újabb, a jugoszlávokat elítélő határozatot fogadtak el, amely politikai rágalmazásban, a gyűlölet szításában minden megelőzőn túltett.8 A propagandagépezet kiadványainak és rádióadásainak készítői a Jugoszláv Kommunista Párt vezetőit — J. B. Tito, A. Rankovic, E. Kardelj, M. Dilas — gyakran, mint amerikai kémeket és „fasisztabérenceket" emlegették.9 A szovjet és a jugoszláv állam viszonya az 1948-1949-es szakítást követően, ha lehet, még tovább romlott; 1951-1952-re megszűnt közöttük a megszokott diplomáciai érintkezés. A kapcsolatok 1952. október-november folyamán — az SZK(b)P XIX. és a JKP VI. kongresszusainak időpontjában — érték el mélypontjukat. A szovjet politikusok az állították, hogy a konfliktusok kirobbantásáért egyedül a jugoszlávokat terheli a felelősség. Jugoszláviában nem a szocializmus építése folyik, ezt a Rajk- és a többi kelet-európai per világosan be is bizonyította. A Tito-klikk nem ismeri el a világ kettéosztottságát, erőszakot alkalmaz saját népe ellen. A jugoszláv dolgozók előbb-utóbb felkelhetnek a diktátor ellen, hangoztatták, ezért a jugoszláv politikai emigránsok gazdasági, pénzügyi és politikai támogatása érdekében mindent meg kell tenni. A szovjetek legsúlyosabb vádja persze az volt, hogy a jugoszlávok országukat a Nyugat kezére játszották át. A jugoszláv politikai vezetés szerint a konfliktusért a szovjetek, mindenekelőtt Sztálin agresszív politikája volt a felelős. A világ pedig nem két — mint a szovjetek állították —, hanem három, a nyugati, a szovjet és a „kis népek" 8 A tanácskozás jegyzőkönyvét és a határozatokat közli: Szovescsanyija Kominforma. 543-723. 9 A jugoszlávellenes szennyirodalom a Tájékoztató Iroda 1949, november ülése után árasztotta el az egész térséget. Egy-két kiadványcím: D. Desantv. Titóék arca és álarca. Párizs, 1949.; Budapest 1950.; V. Kirszanov: A jugoszláv nép az amerikai imperializmus fasiszta bérenceinek igájában. Moszkva, 1950.; Budapest, 1951.; S. Brodzkí: A titofasizmus története. Varsó, 1950.; Budapest, 1951.; D. Köszeu: Titóék álarc nélkül. Szófia, 1950., Budapest, 1951.
