Századok – 2005

TÖRTÉNETI IRODALOM - Kosztolnyik; Z. J: Hungary under the Early Arpads; 890 to 1063 (Ism.: Tóth Sándor László) 771

772 TÖRTÉNETI IRODALOM származó eltérő forrásértékű tudósítást; másrészt önkényesen azonos jelentésűnek tekint két különböző szertartást; végül pedig az adott forrást voltaképpen cáfolva egy adott szertartást egy másik történeti szereplőhöz kapcsol (Almoshoz a pajzsra emelést vagy Árpádhoz a vérszerződést). A szerző a magyarság szervezete kapcsán felsorolta a Konsztantinosz által említett törzseket egy helyütt görög, máshol pedig mai magyar alakban, s kitért jelentésükre is. Az etimológiát illetően Németh Gyula régi feltevését fogadta el, kár hogy nem látszik ismerni Berta Árpád hipotézisét, amely testrészekkel és hadrendi helyzettel magyarázta a törzsneveket. Kosztolnyik megemlékezik a magyarokhoz még Levediában csatlakozó három kazár törzsről, akik kabar néven egy törzset alkottak a magyar törzsszövetségben. Álláspontja értelmében a magyarok 830-889 között Levediában (Don és a Dnyeper/Dnyeszter folyók között) éltek, majd 889-ben besenyő támadás miatt költöztek új hazájukba, Etelközbe (a mai Besszarábia és Moldva területére). A szerző elemzi a Konsztantinosznál több helyen és Regino által is említett besenyő támadásokat, s ezeket a hagyományos nézetnek megfelelően 889-re és 895-896-ra datálja. A magyarok kárpát-medencei honfoglalásának okául a besenyő-bolgár támadást tekinti, de nem qmlékezik meg népvándorlási hullámról, amelyben a besenyőktől keletre élő úzok, valamint a karlukok és kimekek is érintettek voltak, s amelyet e teória szerint a khoraszáni emír 893-as támadása indított el. Helyesen hangsúlyozza a 907-es győzelem (brazlavespurci vagy pozsonyi csata) jelentőségét a honfoglalás folyamatában. A magyarok kárpát-medencei letelepedését a Hóman-modell alapján vázolja. A Kárpát-medencét birtokló hatalmak között említi a morvákat, keleti frankokat és a bolgárokat, az őslakosságot illetően pedig a különböző bolgár-török és szláv etnikai elemeket. A gazdálkodást, életmódot, vallási és egyéb szokásokat illetően egyértelműen nomádnak tekinti a honfoglaló magyarokat, nem utal ugyanakkor a régóta folyó és a millecentenárium táján újra fellángolt vitára a magyarság nomád, illetőleg félnomád vagy letelepedett voltát valló kutatók között. A szerző magyar őstörténeti nézeteit egészében véve a hagyománytisztelet jellemzi, leginkább Hóman Bálint felfogásával azonosult a legtöbb kérdésben, illetőleg az angol C. A. Macartney hatását említhetjük. A szerző kerülni látszik a magyar őstörténet vitás kérdéseit, hiszen nem utalt a szakrális kettős fejedelemség problémájára, nem foglalkozott Györffy Kurszán-elméletével, illetőleg a Levedi vagy Álmos fejedelemségét feltételező hipotézisekkel. Hasonlóképpen a régebbi felfogást követte, amikor Regino 889-es évszámára építve említette a magyarok Levediából Etelközbe költözését. Itt azonban meg kell jegyeznünk azt, hogy a magyar őstörténetírás jelenleg nem tud mit kezdeni Regino évszámával, jóllehet kortárs krónikás adatáról van szó, aki ugyan tévedhetett a magyarok besenyők általi kiűzetésének idejét illetően, de ennek okát nem ismerjük, így teljességgel elvetni sem lehet az évszámot azzal az érveléssel, hogy Regino ehhez az évhez írta be magyarokról szóló értesülései javát. A könyv terjedelméhez képest aránylag kevés hely jut a magyar kalandozásoknak, igaz, hogy a honfoglalás előtti történethez hasonlóan több fejezetben is olvashatunk róluk. A szerző utal a 9. századi portyázásokra is, felvázolja a 9-10. századi akciókat a 955. évi augsburgi (Lech-mezei) vereségig. Alapvetően törzsi keretek között folyó hadjáratoknak tekinti a kalandozásokat, amelyek sikereit egyrészt a magyarok szokatlan, nomád harci taktikája, másrészt az európai államok széthúzása, anarchiája magyarázza. Külön fejezet, a második foglalkozik a korai magyar-bizánci kapcsolatokkal. A szerző bemutatja és elemzi a bizánci vagy bizánci eredetű források (Bölcs Leó, Bíborbanszületett Konsztantinosz, Malalasz, Cyrill és Metód, az orosz évkönyvek) magyarokra vonatkozó híradásait. Bölcs Leó Taktika című műve alapján bemutatja a honfoglaló magyarok hadviselését. Ezután Konsztantinosz De administrando imperio címen ismert híres munkája 40. fejezetének információit vizsgálja a szerző. Ennek kapcsán többek között kitér a magyarok bizánci szövetségében folytatott 895. évi bulgáriai kalandozására, amelyet a Fuldai Évkönyvből is ismerünk. Kosztolnyik Zoltán e bizánci forrás elemzésekor mutatja be a honfoglaló magyarok által megszállt új, kárpát-medencei szállásterületüket, az „öt folyó" (Temes, Maros, Tútisz, Körös és Tisza) vidékét. Nagyon jó az a megfigyelése, hogy a bizánci császár azt a területet írta le itt, ahol annak idején Priszkosz rhétor járt Attila udvarában. A szerző vizsgálja a bizánci térítő missziókat a Fekete-tengertől északra eső vidéken, utal a több bizánci krónikás által átvett Malalasz-féle krónikára, amely említette a Krím-félszigeti hunok vezetőit, Gordaszt és Muageriszt, valamint viszályukat. Megemlékezik arról a teóriáról, hogy Muagerisz nevéből következően egy magyar népcsoport vezetője lehetett. Jóllehet e kérdésben szkeptikusnak tűnik, mégis óvatosan felveti azt a lehetőséget — elfogadva az onogurok szerepét a magyar etnogenezisben — hogy a hunok püspöke lehetett az onogur-magyarok püspöke >ε. A térségben való bizánci térítéssel kapcsolatban megemlékezett a Konstantin-Cvrill legenda, valamint a Metód-legenda magyar epizódjairól is, amelyek 860-861,