Századok – 2005

TÖRTÉNETI IRODALOM - Kosztolnyik; Z. J: Hungary under the Early Arpads; 890 to 1063 (Ism.: Tóth Sándor László) 771

773 TÖRTÉNETI IRODALOM illetőleg a 880-es évek elején említik a magyarok találkozását a két kiemelkedő bizánci egyházi személyiséggel. A szerző elemzi az előkelő magyarok (Bulcsú, Gyula) bizánci megkeresztelkedésére, valamint Turkia térítő püspökére és Ajtony bizánci egyházi-politikai kapcsolataira vonatkozó híradásokat. Szent István Ajtony elleni fellépését 1028-ra teszi, amelynek eredményeképpen a bizánci térítés utolsó bázisa elesett. A szerző jó áttekintő képet ad a középkori görög rítusú monostorokról (pl. Marosvár, Veszprémvölgy, Pilis-Visegrád stb.) és ezek további sorsáról az Árpád-kor folyamán. Kosztolnyik Zoltán helyesen emeli ki a bizánci-magyar kapcsolatok és a görögkeleti egyház fontosságát a korai Árpád-korban, még ha azt is egyértelműen érzékelteti, hogy Géza és Szent István uralma alatt egyértelműen eldőlt, hogy politikai és vallási értelemben Magyarország a nyugati orientációt, s a római katolikus egyházat választja. A III. fejezet két alfejezetre tagolva az előző fejezet által már érintett vallásválasztási kérdést járja körül, ezúttal egy másik, nyugati szemszögből tekintve a két rivalizáló egyház közötti választás problémáját. Az első alfejezet áttekinti a magyar honfoglalás előtti térítési akciókat a Kárpát-medencében. Eszerint a passaui püspökség a Dunától északra levő morva területen, a salzburgi püspökség a Dunától délre a Dráváig, az aquileiai érsekség pedig a Dráva és Száva közötti régióban volt illetékes. Ugyanakkor a 9. század második felétől, I. Miklós pápaságától maga a Szentszék, Róma is igényt tartott a pannóniai térítőmunka irányítására. A szerző kitér a bolgár és morva térítés kérdésére, amelyben Bizánc is érdekelt volt. A politikai-egyházi vetélkedés végeredménye az volt, hogy Bulgária a bizánci rítusú egyház része lett, míg Morávia a római katolikus egyház fennhatósága alá került, jóllehet Cyrill és Metód tevékenysége következtében egy ideig szláv nyelvű liturgiával. A 2. alfejezet a magyarok közti nyugati térítéssel foglalkozik a 10. század második felében. A szerző visszautal a bizánci egyház térnyerésére a 10. század közepén a Kárpát-medence keleti felében. így Géza fejedelem politikai és egyházi válaszút elé került a német és bizánci birodalom között: a nyugati vagy a bizánci rítusú orientációt és kereszténységet válassza-e. Kosztolnyik helytállóan úgy véli, hogy bár Géza quedlinburgi követküldésével a latin rítusú kereszténységet választotta, de arra törekedett, hogy a magyar egyház ne a német birodalmi egyház, hanem Róma fennhatósága alatt legyen. A német birodalom ugyanakkor politikai-vallási expanzióra törekedett Közép-Kelet-Európában, ami keresztezte Géza törekvéseit. A szerző behatóan elemzi a korai német missziós tevékenységet, különös tekintettel Szent Wolfgang augsburgi püspök, s az ambiciózus Piligrim (Pilgrim) passaui püspök működésére. Elfogadja azt a nézetet, miszerint Piligrim papjai keresztelték meg magát Géza fejedelmet, s fiát, Vajkot is. Gézának a gyula bizánci egyházi orientációja miatt a latin kereszténységet kellett választania, s ezért kérte fia feleségéül a bajor Gizellát is, de óvatos volt a német birodalom és egyház terjeszkedő törekvései miatt. Fontos szerepet játszott a térítőmunkában a prágai Szent Adalbert, akinek életét és tevékenységét szintén bemutatja a szerző. Nézete szerint ő bérmálta Istvánt (990 táján vagy 992-ben) és hatással lehetett lelki fejlődésére. Ε fejezetben jól és alaposan elemezte a magyarországi keresztény térítés első szakaszát, a katolikus egyház kiépülésének kezdeteit. A rövidebb, IV fejezet időben némileg visszakanyarodva, címének megfelelően —A magyarok megérkezése a Kárpát-medencébe- a magyarok honfoglalás előtti történetét, honfoglalását, szervezetüket és életmódjukat tárgyalja egészen a 10. század végéig. Ennek kapcsán nemcsak Konsztantinosz és Regino honfoglalás előtti magyar őstörténettel kapcsolatos, illetőleg besenyő támadásra, háborúra vonatkozó híradásait elemzi a szerző, hanem röviden megemlékezik azokról a 9. századi, kortárs nyugati híradásokról is, amelyek magyar kalandozásokról tesznek említést (pl. 862, 881, 892, 894). Röviden áttekinti a Kárpát-medence földrajzi viszonyait, vízrajzát és adottságait, illetőleg az etnikai és uralmi viszonyokat. Majd a kalandozások rövid, de az első fejezetnél részletesebb áttekintését adja, amelyet a 955-ös augsburgi vereséggel zár, nem tér ki ugyanakkor itt sem a 970. évi, Bizánctól elszenvedett, arkadiopolisi kudarcra. A kalandozások lezárulta kapcsán helyesen hangsúlyozza az életmódváltást, a nomadizmus lassú hanyatlását és a földművelő, letelepedett életmód térhódítását. A következmények között említi a törzsi-nemzetségi szervezet szétesését, a törzsfők és a fejedelem hatalmának gyengülését. A hagyományos nézetnek megfelelően Zoltát és Taksonyt tekinti Árpád csökkenő hatalmú utódainak, de nem említi a Konsztantinosznál fejedelemként szereplő Falicsit. A 10. század második felének hatalmi-politikai viszonyainak elemzésénél a szerző újfent vizsgálja a Géza megkeresztelkedésével kapcsolatos kérdéseket. Érdekes hipotézist vet fel a források és a vonatkozó szakirodalom alapján. Eszerint a források utalásai a fehér és fekete magyarokra (Ademarus Cabannensis), illetőleg I. András „fehér" (Albus) és Béla „barna, sötét" (brunus) jelzői (a krónikákban) a kereszténység és pogányság ellentétét tükrözhetik. Ε felvetést magam indokoltnak vélem, utaltam is erre a lehetőségre egy