Századok – 2005

TÖRTÉNETI IRODALOM - Peresztrojka és tulajdonáthelyezés. Tanulmányok és dokumentumok a rendszerváltozás történetéből a Szovjetunióban (1985-1992) (Ism.: Bartha Eszter) 221

225 TÖRTÉNETI IRODALOM cini törvények nem pusztán a fennálló társadalmi rendszert, hanem a Szovjetunió állami létezését is megkérdőjelezik. Jellemző azonban, hogy a törvényi huzavonán túl, a rendszer ekkor már semmilyen jelentős társadalmi erőt nem képes a maga védelmére mozgósítani. Ahogyan a szerző megállapítja: „A helyi vezetők saját hatalmi pozícióik védelmében voltak érdekeltek, amelyek már — eufemisztikusan fogalmazva — nem estek egybe a Szovjetunió mint állami-gazdasági struktúra fenntartásával. A helyzet odáig fajult, hogy az augusztusi puccs diszfunkcionálissá vált, mert a kialakult szituációnak sem bel-, sem külpolitikai összefüggésben nem volt katonai megoldása" (Krausz-Sz. Bíró 2003, 83.). A rendszer belső meggyengülését mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy az SZKP-nak nemhogy az össz-szövetségi tulajdont, de saját vagyonát sem sikerül megvédenie vagy demokratikusan nacionalizálnia; ebből a szempontból különösen tanulságos a kötetben közölt dokumentum az SZKP ellenzékéhez tartozó pártoknak az SZKP vagyonának államosítása ügyében kezdeményezett kampányáról. A pártvagyon felosztása végül is felülről indult meg, „maguk a párt vezetői kezdték el szétosztogatni például a párt oktatási intézményeit" (Krausz-Sz. Bíró 2003, 83). A kötet utolsó dokumentumai kitűnően szemléltetik, hogyan kapcsolódik össze a tulajdon kérdése a Szovjetunió vagy az SZKP létével vagy nemlétével: már régen nem arról volt szó, hogyan lehetséges megvalósítani a kapitalizmus alternatíváját, hanem arról, hogyan lehet a pártot „piacosítani". Az okok keresésében a szerző — a szakirodalomban úttörő módon — a peresztrojka belső dinamikájával párhuzamosan elemzi a rendszerváltás nemzetközi szintjét, sőt, tézise szerint arra a kérdésre, hogy miért győzött végül a piac Oroszországban, csak a nemzetközi környezet figyelembe vételével adható adekvát válasz. Ne felejtsük el, hogy Gorbacsov milyen nagy erőfeszítéseket tesz a nyugati világ megnyerésére, illetve számít arra, hogy politikai engedményei viszonzásban részesülnek. Ezek a remények azonban minden alapot nélkülöztek. A nyugati nagyhatalmak nem sok érdeklődést mutattak a demokratikus szocializmus és a társadalmi önigazgatás programja iránt, hanem — ahogyan azt az 1990 decemberében Amerikában publikált valutaalapi tanulmányban megfogalmazták — egyértelműen a tőkés piacgazdaság meghirdetésében fogalmazták meg a végső célokat. Ahogyan a szerző írja: „A valutaalapi program a „piacgazdaság" megvalósításának kritériumát összefoglalóan is megfogalmazta: „az árak liberalizálása növekvő bel- és külföldi verseny feltételei között", „a magántulajdon bátorítása, az állami vállalatok piacosítása" (Krausz-Sz. Bíró 2003, 98). Pontosan ezeket az elveket követik a kötetben közölt dokumentumok a tulajdonreformról, a vállalkozások engedélyezéséről és a privatizációról. Miközben valódi tőkeerő és piac hiányában az „átmenet" — a remélt nyugati jólét helyett — csak a ma is ismert maffiózó kapitalizmust, kvázi tulajdonosokat, és a szovjet korrupciót megszégyenítő privatizációs visszaéléseket eredményezett, egy dologban megegyezett a privatizáció gyakorlata és a valutalapi program: a dolgozói tulajdont mindkettő határozottan elutasította. A közösségi tulajdonlás semmilyen formája nem szerepelt a Nyugat által ajánlott „receptek" között. A tanulmány egyetlen kritikája pontosan a közösségi gazdálkodás oroszországi perspektívájára vonatkozik, amelyet a szerző reális alternatívaként értékel. Történeti tapasztalatok hiányában legalábbis kérdéses, hogyan lehetett volna a termelői önigazgatás programját átültetni a gyakorlatba, és az államszocializmus bukása sem biztos, hogy egy újabb társadalmi kísérletnek kedvezett. Az talán nem meglepő, hogy a munkások nem védték meg az állami tulajdont; de az is tény, hogy az önigazgatás programja mellett sem szálltak síkra. Kérdezhetjük: miért és kinek hitték volna el, hogy sikerül egy más szocializmust megvalósítani? De talán a legfontosabb ok éppen a nemzetközi környezetben rejlett, amelyre a szerző helyesen hívja fel a figyelmet: „A liberalizmus (neoliberalizmus) éppen ezen a ponton érezte magát nyeregben, mert a marxisták éppen a „globalizációs kihívásra" nem tudtak adekvát válasszal előállni (Krausz-Sz. Bíró 2003, 90.). így azonban vajmi kevés esélye volt a kapitalizmus bármely alternatívájának. A könyv érdemei között említettem a széleskörű és alapos dokumentumválogatást. Ε helyütt szeretném megemlíteni a két szerkesztő munkatársát, Iván Ildikót, aki nemcsak a dokumentumok nagy részének fordítója, hanem a levéltári munkában is aktívan közreműködött. A kötetben közölt források bepillantást engednek a rendszerváltozás belső folyamatába, és megvilágítják, hogyan jut el a hatalmi elit a reformok igenlésétől a piacgazdaság megteremtéséig. A Gorbacsov beszédeiből publikált részletek még csak a tervgazdaság átalakítását irányozzák elő, míg Csernyajev naplója már a késő peresztrojka elbizonytalanodásának és Gorbacsov vereségének dokumentuma. A két forrás közös vonása a gazdasági koncepció teljes hiánya; a tervgazdaság adminisztratív úton történő kezelése nemhogy eredeti gondolatnak nem tekinthető, hanem önmagában is ellentmo: dás. A piacgazdaság pedig egyet jelentett a rendszerváltozással, akármilyen ké-