Századok – 2005

TÖRTÉNETI IRODALOM - Schmitz; Markus: Westdeutschland und die Schweiz. Die Neuformierung der bilateralen Beziehungen nach dem krieg 1945-1952(Ism.: Fiziker Róbert) 213

217 TÖRTÉNETI IRODALOM A semleges Svájc a hidegháború idején a Nyugat titkos szövetségesének számított. A Bern-Bonn-Berlin politikai háromszögben egyértelművé tette, hogy az NDK elismeréséről szó sem lehet. 1947 nyarán, a moszkvai külügyminiszteri konferencia kudarca és Molotov Párizsból való elutazása után Svájc átalakította németországi stratégiáját. Elfogadva a német megosztottságot, egyértelműen a nyugati megszállási zónák mellett tette le voksát, és frankfurti székhellyel kívánta elérni főképviselete megnyitását a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál. Miután a pragmatikus semlegességet megvalósító Államszövetség a Schweizer Spende intézményével már igazolta hagyományos humanitárius szolidaritását, a Marshall-tervben, az Európai Gazdasági Együttműködés Szervezetében (OEEC) és az Európai Fizetési Unió ban (EPU) való részvétele a gazdasági megfontolásokon túlmutatóan is egyértelművé tette politikai, világnézeti, kultúrtörténeti és földrajzi alapokon nyugvó szolidaritását Nyugat-Európával. Svájc egyetlen országként már 1947-ben fogadott máshol még persona non gratakénl kezelt német kereszténydemokrata politikusokat. Nemzetközi szimpóziumok rendezőjeként teljes jogú részvételt biztosított német delegációknak. A Johann Jakob Kindt-Kiefer kezdeményezésére létrejött Genfer Gespräche (Genfi Dialógus) keretei között — von Weiss korábbi közvetítési kísérleteihez kapcsolódóan — Adenauer több alkalommal is tárgyalt — főleg az európai integráció kérdéséről — Georges Bidault francia külügyminiszterrel. A Caux-ban 1947-től kezdődően megrendezett, keresztény és antikommunista Moralische Aufrüstung (Erkölcsi fegyverkezés) elnevezésű találkozón német résztvevőkkel közösen próbálták elérni a megbékélését Németország és háborús ellenségei között, és elősegíteni a nyugat-európai együttműködést és Németország integrációját. A svájci hatóságok engedélyével 1948-ban 414 német politikus, tudós, iparos és vállalkozó utazhatott el a rendezvényre. Alfred Zehnder, a külügyminisztérium Politikai Ügyek Osztályának irányítója 1948-ban példaszerű határozottsággal foglalt állást a kelet-nyugati konfliktusban elfoglalt svájci pozícióról. A Kelettel való együtt menetelést a Nyugattal és így magával Svájccal szembeni árulásnak tartotta. „A Nyugat-Európa és a szlávság közötti konfliktusban Svájc számára nem létezik sem felfogásbeli semlegesség, sem állami semlegesség. Svájc Nyugat-Európához tartozik, s azon kívül nem maradhat fenn. Az objektivitást nem szabad annyira isteníteni, hogy saját hóhérunknak nyissunk ajtót." 1949 szeptemberében a Szövetségi Tanács és a Külügyminisztérium arra az álláspontra helyezkedett, hogy semmit sem szabad tenni, ami a német megosztottságot erősíthetné. A két német kormány közül az egyik elismerése ellentmondana a svájci politika alapelveinek, és a háború vége óta képviselt, egységes Németország tézisének. Ezt az álláspontot olyan helyzetben fogalmazták meg, amikor a svájci diplomaták szinte napi kapcsolatban álltak Heuss német szövetségi elnökkel és Adenauerral, tucatnyi svájci képviselet működött a szövetségi köztársaságban, ugyanakkor a berlini misszió még mindig nem rendelkezett hivatalos státusszal, és fontos diplomáciai eseményekre a legalacsonyabb rangú képviselőt küldték el. Szó sem volt tehát az egyenlő távolság politikájáról. Ennek kapcsán 1950 tavaszán Svájc kellemetlen helyzetbe került, mert Adenauer kancellár a Vaterland című újságnak adott interjújában kertelés nélkül közölte, hogy „leghőbb vágya, hogy Svájccal — amilyen gyorsan csak lehet — a legszélesebb alapokon nyugvó konzuli kapcsolatokat létesítsenek". A liberális és szociáldemokrata sajtó támadása ellenére Albert Huber, Svájc első NSZK-beli nagykövete a kulisszák mögött már „fikciónak" minősítette a német egységről vallott svájci tézist, és Petitpierre ötleteként egy diplomáciailag kevésbé feltűnő svájci gazdasági képviselet megnyitását javasolták az NSZK-nak. 1950. július 18-án Heuss — miután Freiburgban tartott beszédében „magánemberként szerelmi vallomást" tett Svájcnak — a sajtó és közvélemény kizárásával megbeszélést folytatott Petitpierre-rel. Ezen elmondta: megérti, hogy Svájc tekintettel van az NDK-ra, mégsem tartja helyesnek a gazdasági képviselet gondolatát. Svájci tárgyalópartnere beadta a derekát. 1950-ben tehát — miután korábban tartózkodóan reagált az ilyen német kérésekre — Svájc felvette a konzuli kapcsolatokat a szövetségi köztársasággal. Ezzel hivatalosan és nyilvánosan vállalta a két Németországot megkülönböztető politikai irányvonalát. Egy héttel később Alfred Zehnder arról tájékoztatta a berlini misszió vezetőjét, hogy természetszerűen nem vetődik fel az NDK elismerésének kérdése. A svájci diplomácia irányítói jobban tartottak a Szovjetunió esetleges Európa elleni, a hunok inváziójához hasonlított támadásától, és „Németország hideg bolsevizálásától", mint hogy valaha is komolyan felmerülhessen a kapcsolatok felvétele a keletnémetekkel. Az államérdek, Petitpierre, von Weiss, Huber, Frölicher és mások nyugatbarát politikája felülkerekedett az NDK-val való azonos bánásmódot sürgetők álláspontján. Csupán Erwin