Századok – 2005

TÖRTÉNETI IRODALOM - Schmitz; Markus: Westdeutschland und die Schweiz. Die Neuformierung der bilateralen Beziehungen nach dem krieg 1945-1952(Ism.: Fiziker Róbert) 213

218 TÖRTÉNETI IRODALOM Bernath, az EPD keleti szekciójának első vezetője volt a szigorú semlegességi kurzus és keleti kapcsolatok normalizálásának híve. A berlini delegáció vezetői, François de Diesbach és Felix Schnyder pragmatikus megfontolásból, nehéz helyzetüket érzékelve hirdették a Kelet-Berlinnel folytatott bilaterális dialógus intenzívebbé tételének szükségességét, de a hivatalos politikai irányvonalra semmiféle befolyással sem bírtak. Bár elvétve még hangsúlyozták a két német állam azonos kezelését, mindez inkább a hagyományos semlegességi politika reflexszerű rituáléjának tűnt. Egyértelmű bizonyítékként a szerző a Politikai Ügyek Osztálya főnökének 1950. szeptember 20-án kézzel írott feljegyzését idézi: „A Szövetségi Tanács szándéka, hogy elismerje a nyugatnémet kormányt. Kelet-Németország nem érdekli a Szövetségi Tanácsot. Ebből következik: kapcsolataink kiépítése Nyugat-Németországgal. Kelet-németországi érdekeink a likvidáció stádiumába lépnek". Amikor 1950 decemberében Albert Huber és Konrad Adenauer többek között a birodalmi adósságok kérdéséről tárgyalt, a politikailag és világnézetileg motivált döntés már megszületett. 1951. március 16-án Svájc elismerte a szövetségi kormányt (és nem a Német Szövetségi Köztársaságot) a Német Birodalom egyedüli jogutódjának, bár a döntést 1949 novemberében Petitpierre a svájci semlegességi politikával még összeegyeztethetetlennek tartotta. Néhány nappal a megszállási statútum revíziója után a Szövetségi Tanács felajánlotta a diplomáciai kapcsolatok felvételét is, hogy a „történelmileg esedékes koncessziók önkéntesen és kellő időben megtörténjenek ". Az első berni német nagykövet beiktatása és bemutatkozó látogatása Kari Köbeit szövetségi elnöknél német belpolitikai okokból 14 hónapig húzódott. Adenauer és a kiszemelt Friedrich-Wilhelm Holzapfel hosszú ideig taktikáztak: előbbi habozott, vajon Bernbe küldje-e egykori riválisát, vagy jobban bevonja a kormány munkájába. Utóbbi pedig a diplomáciai karrier vagy a politikai pályafutás folytatása között őrlődött. A kissé elkedvetlenedett svájciak igényeit nem vették figyelembe, a fontos kétoldalú kérdéseket Adenauer maga intézte svájci szabadsága alatt a „bürgenstocki szövetségi kancellári hivatalból". A keleti szövetségi rendszerrel szembeni embargópolitikában való részvétel és a NATO-val folytatott védelmi tárgyalások is igazolták az ideológiai közösségen túlmutató szövetségesi pozíciót. 1951. július 23-án Svájc beleegyezett abba is, hogy drasztikusan csökkenti keleti kereskedelmét és elismeri a COCOM-listákat. A Montgomery tábornagy, a NATO helyettes főparancsnoka és de Montmollin svájci vezérkari főnök között védelempolitikai kérdésekről folytatott egyeztetéseken csapattestek együttműködéséről is határozatot hoztak az ország délkeleti és északkeleti határai mentén. A kötet összefoglaló fejezetében a szerző megállapítja, hogy a világháború után a korábbi félelmetes szomszéd helyére a bizonytalanság rövid fázisa után a nyugati irányultságú, demokratikus és életképes részállam, illetve a Moszkvából irányított kommunista diktatúra lépett. A Petitpierre által már 1945 májusában elfogadott megosztott Németország új kihívások és fenyegetések elé állította Svájcot. Az új helyzetben újra kellett fogalmazni a hagyományos semlegességi politikát. Németország „balkanizálódása", illetve szovjetizálása, és ily módon a közép-európai stabilitás megingásának veszélye miatt Svájc határozottan szembefordult azzal az amerikai-brit elképzeléssel, hogy egységes, de semleges Németországot hozzanak létre. Az ilyen államot a Szovjetunió lappangó módon csatlósává tehetné. Ugyanakkor Németország érdeklődése Svájc iránt a hidegháború és a két német állam megalakulása idején egyre csökkent, s a stabilitás és a szuverenitás politikáját a következetes nyugati elkötelezettségen alapuló nyugatnémet törekvések, az egységes Európáért folytatott politikai küzdelem háttérbe szorította. Az első nagykövet kinevezése körüli huzavonát a szerző egyértelműen ennek igazolásaként értékeli. Svájc ugyanakkor kitartott a bilaterális külpolitika mellett, óvatos nyugati orientációja reakció volt az egyre éleződő kelet-nyugati szembenállásra. A hagyományos semlegességi formula mellett kitartó közvélemény a hivatalos politikát is befolyásolta, ugyanakkor nem késztette szemlélődő szerepre. Az eszmei és ideológiai szövetségesi szerep a koreai háború után egyértelműen a Nyugat, azon belül Nagy-Britannia titkos szövetségesévé alakult. Markus Schmitz érdekfeszítő munkája nem mond ellent a múlt század végén felerősödött kritikai hangoknak, ugyanakkor a háború utáni évekre fókuszálva kiegészíti és teljesebbé teszi a svájci semlegességi politika elméletéről és gyakorlatáról alkotott képet. Fiziker Róbert