Századok – 2005
TÖRTÉNETI IRODALOM - Schmitz; Markus: Westdeutschland und die Schweiz. Die Neuformierung der bilateralen Beziehungen nach dem krieg 1945-1952(Ism.: Fiziker Róbert) 213
216 TÖRTÉNETI IRODALOM ték a politikai vezetés majd' negyven évvel később megvalósult szándékát. 1991-ben, a német újraegyesítés után Richard von Weizsäcker szövetségi elnök és Helmut Kohl kancellár szintén levélváltás formájában erősítették meg elődeik megállapodását.) 1949 szeptemberében a berni külügyminisztérium megállapította, hogy a Svájc és Németország közötti kulturális kapcsolatok normalizálódása már nem teszi szükségessé a különleges felügyeletet. A reciprocitáson alapuló, sokoldalú kulturális csere már jóval a politikai kapcsolatok normalizálódása előtt egyértelműen pozitív fogadtatásra lelt a fogadó ország részéről. Magánszemélyek, egyházi és kulturális személyiségek, illetve a különböző igazgatási szinteken tevékenykedő politikusok után 1951 júliusában Adenauer hivatalosan is köszönetet mondott a német nép nevében az átfogó humanitárius és kulturális segítségért. A könyvek szállítása, az előadások szervezése, a professzorok, pedagógusok és képzésért felelős politikusok cseréje, a kulturális hetek, vendégjátékok és kiállítások sikere hozzájárult ahhoz, hogy a müncheni svájci képviselet lépjen fel kezdeményezőként a további akciók megszervezésében. A svájci-német viszony alakításában fontos szerep jutott a 16 megmaradt svájci képviselet élén álló konzuloknak és más ismert politikai személyiségeknek is. Svájc nemcsak a megszállási zónákban élő emberek sorsának javításán fáradozott, hanem a Svájcban élő, mintegy hatvanezer főből álló német kolónia érdekében is határozottan fellépett. A német képviseletek bezárása után három héttel Németország svájci érdekképviseletei (Deutsche Interessenvertretungen in der Schweiz - DTV) néven újra megnyitották ezeket, segítséget nyújtva az ottani németeknek. Kezdetben úgy tervezték, hogy a képviseletek irányításával az ottani emigráns csoportok vezetőit bízzák meg. Az amerikai és brit diplomaták ellenkezése végül nem tette lehetővé az emigráns német politikusok bevonását és a hazai politikai viszonyok alakulásának befolyásolását sem. A svájci német diplomaták szerepvállalását pedig azok politikai múltja zárta ki. Végül különleges megbízottként a svájci Hans Zurlinden került az új hivatal élére, aki csak nagy nehézségek árán tudta a külügy által csak „komolytalan fontoskodóknak" nevezett emigráns politikusok szerencsétlen akcióit korlátozni és velük szemben is védelmezni a német érdekeket. Utódja, a korábbi berlini nagykövet, Hans Frölicher régi kapcsolatrendszere segítségével és új kapcsolatok kiépítésével szinte saját Németország-politikát folytatott. Nem csupán gyakorlati segítséget nyújtott a szervezeti újjáépítés terén, hanem — a külügy instrukciói ellenére — beszélgetőpartnereinek tudomására hozta, hogy országa a konzuli, majd a teljes körű diplomáciai kapcsolatok felvételében érdekelt. Ily módon a németek joggal tekintettek a „kifejezetten németbarát beállítottságú" Frölicherre, mint „csendes szövetségesre" és a legfontosabb információforrásra. Franz-Rudolf von Weiss kölni főkonzul Konrad Adenauer akkori kölni főpolgármesterhez fűződő baráti kapcsolatának és heti megbeszéléseiknek köszönhetően közvetlen információkon alapuló jelentéseiben már a későbbi szövetségi kancellár egyértelmű nyugati orientációját és a demokratikus alkotmánnyal rendelkező föderális Németországról vallott vízióját is felettesei tudtára adhatta. Bern tisztában volt azzal, hogy ha megvalósulnak Adenauer elképzelései, akkor Svájc stabilitási·, biztonsági- és gazdaságpolitikai érdekeinek és világnézeti irányultságának megfelelő demokratikus állam alakul meg. Ezért fokozatosan érdekeltté váltak Adenauer és a CDU sikerében. Von Weiss már 1945 őszén több megbeszélést is tető alá hozott Adenauer és a francia tisztek között, és ezeken semleges svájciként maga is részt vett. Bern azonban — a nyugati hatalmakra való tekintettel — szokatlanul éles módon utasította helyre a renitens diplomatát, aki azzal próbálta védeni álláspontját, hogy ezekben a különleges időkben, „amikor Németország balkanizálódásáról lehet beszélni, amely gazdasági és belpolitikai területen már kártékony módon érvényre is jut", a főkonzulnak is a szokásos kereteken túlmenően kell tevékenykednie. Von Weiss közeli emberi kapcsolata és politikai kérdésekben megnyilvánuló szimpátiája Adenauer és Németország iránt, továbbá hiányzó diplomáciai távolságtartása és gyakori makacs szembehelyezkedése a berni utasításokkal is hozzájárult ahhoz, hogy — akarata ellenére és sokak számára érthetetlen módon — 1949 végén, idő előtt nyugállományba helyezzék. Adenauer hiába interveniált Petitpierre svájci külügyminiszternél, az 1955-ben német részről adományozott Nagy Szövetségi Érdemkereszt csak gyógyírként szolgált a harmincéves szolgálatát így befejező diplomatának. Adenauert végül politikai okokból elmozdították kölni főpolgármesteri tisztségéből. Svájc pedig egyértelmű diplomáciai sikereket könyvelhetett el: felvette a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval, aláírta a washingtoni megállapodást az Egyesült Államokkal, és egyezményeket kötött a francia és brit megszálló szervekkel a már nem hivatalosan működő konzulátusai tevékenységének engedélyezéséről.
