Századok – 2005

TÖRTÉNETI IRODALOM - Schmitz; Markus: Westdeutschland und die Schweiz. Die Neuformierung der bilateralen Beziehungen nach dem krieg 1945-1952(Ism.: Fiziker Róbert) 213

214 TÖRTÉNETI IRODALOM gesség-felfogásának megkülönböztetése és a keletnémet-svájci kapcsolatok német levéltári anyagok alapján történt elemzése is ezt az új irányt jelezték. A második világháború utáni nyugatnémet-svájci kapcsolatépítésről azonban hiányosak az ismereteink. A német történetírás sem tulajdonított eddig nagy jelentőséget a kérdés vizsgálatának. Markus Schmitz most ismertetendő munkája Nyugat-Németország és Svájc harmonikus, feszültségmentes együttműködésének történetét dolgozta fel. A Konrad-Adenauer-Stiftung Bruno Heck-díját is elnyert disszertáció több mint 40 oldalon keresztül ismerteti a felhasznált, eddig jórészt publikálatlan levéltári, illetve szakirodalmi források jegyzékét, és a körülbelül 2500, sok izgalmas és meglepő dolgot rejtő jegyzet is szelektív olvasási technikát igényel, állapította meg a Neue Zürcher Zeitung könyvismertetője. A kötet a svájci Szövetségi Tanács 1945. május 8-án, a német kapituláció napján hozott, a német birodalmi kormány elismerését megtagadó és a diplomáciai kapcsolatokat megszakító határozatának ismertetésével kezdődik, és a háború utáni első berni német nagykövet, Friedrich-Wilhelm Holzapfel 1952 februárjáig elhúzódó kinevezésével és megbízólevelének május 6-án történt átadásával zárul. A hét éves időszakot az élénk nemhivatalos kapcsolatok jellemezték. A Szövetségi Tanács döntése nem azt jelentette, hogy Svájc az utolsó pillanatban átállt a szövetségesek oldalára, hanem pusztán formális jogi lépést hajtott végre a küszöbön álló interregnumra készülve. Svájc megőrizte cselekvési szabadságát a szövetségesekkel és a megszálló hivatalokkal folytatandó politika folytatásához, és azzal kívánta fenntartani semlegességét, hogy nem ismerte el a szövetségesek által létrehozott grémiumokat a Német Birodalom jogutódjaként. A német ingatlanok, archívumok és vagyontárgyak bizalmi letétben való őrzésével, illetve a korábbi bilaterális szerződésrendszer folytatólagosságának elvi elismerésével pedig megalapozta kapcsolatait a későbbi Németországgal. Az ún. Schweizer Spende (Svájci Adomány) intézménye 1944 októberében alakult meg, s a háború után humanitárius akciókkal segítette a háborús pusztítások nyomainak eltüntetését. Az anarchikus állapotok, az éhség, a betegségek, a hajléktalanok tömege nem csupán együttérzést, hanem félelmet is kiváltott. A kormány által finanszírozott és a külügyminisztérium részéről irányított szervezet vezetői kezdettől fogva hangsúlyozottan ügyeltek — a kulturális és sportkapcsolatok ápolásával — a német viszonylat megfelelő fenntartására. A Szövetségi Tanács a győztes hatalmak szempontjaira és belpolitikai megfontolásokra tekintettel kezdetben elutasította az északi szomszédnak nyújtandó segélyprogramot. Ezért a nagyszabású Deutschlandhilfe (Németország megsegítése) elképzeléseit csak diszkréten tudta előrevinni a Charles Egger diplomata, a Schweizer Spende központjának helyettes vezetője irányításával tevékenykedő csoport. A lakosság „látens németellenes beállítódásának" legyűrése az 1945 májusában létrehozott Schweizerische Kommission für Deutschlandhilfe (Svájci Bizottság Németország megsegítésére) feladata lett, amely az átfogó segélyprogram útját egyengette a közvéleményben és a hivatalos szervekben. A két szervezet összefogása nyomán 1945 szeptemberére sikerült döntő fordulatot elérni a közvéleményben. Csak ezután járult hozzá a Szövetségi Tanács az Egger-kör által előkészített, és immár hivatalos intézkedések megvalósításához. A Schweizer Spende küldöttei Berlinben tárgyaltak a győztes hatalmak képviselőivel a megszállási zónákban lebonyolítandó segélyakció engedélyezéséről. Franciaország és Nagy-Britannia habozás nélkül elfogadták a felkínált segítséget, az amerikaiak azonban ragaszkodtak övezetük saját ellátásához, a Szovjetunió pedig feltételül szabta, hogy az elosztást a Vöröskereszt nemzetközi szervezete bonyolítsa le. A svájci külügyminisztérium felügyelete alatt a Deutschlandhilfe a több európai országban jelenlévő Schweizer Spende legfontosabb elemeként nem lett a belpolitikai csatározások témája. 1946 szeptemberében Max Petitpierre külügyminiszter a pártok egyetértésével megállapíthatta, hogy „a humanitárius tevékenység folytatása valójában nem csupán erkölcsi, hanem politikai szükségszerűség is". A német ínség felszámolásának tárgyalásain a német államigazgatási szakemberek és politikusok, illetve a megszálló hatalmak képviselői mellett svájciak is részt vettek. Svájc nem óhajtotta a szomszéd ország semlegesítését vagy szovjetizálását, s anyagi segítségnyújtásával egyértelműen a nyugati megszállási zónákat részesítette előnyben, s az ottani demokratikus erőkhöz közeledett. A korábbi legfontosabb kereskedelmi partner irányába tett lépések gazdaságpolitikai szempontból is szükségszerűek voltak: a szállítások első számú célpontjai, a legsúlyosabb helyzetben lévő iparvárosok egyúttal a svájciak számára kulcsfontosságú iparágak központjai is voltak. A svájci diplomácia a Marcel Pilet-Golaz korábbi külügyminiszter által előkészített és utódja, Petitpierre által a gyakorlatba is átültetett „semlegességen és szolidaritáson" alapuló külpoli-