Századok – 2005

TÖRTÉNETI IRODALOM - Roosevelt követe Budapesten. John E. Montgomery bizalmas politikai beszélgetései; 1934-1941 (Ism.: Deák István) 206

209 TÖRTÉNETI IRODALOM oldal). Emellett az is igaz, és ezzel a követ kategorikusan egyetértett, hogy Horthy nem volt diktátor, hanem sokkal közelebb állt egy alkotmányos uralkodó alakjához. Ma már nehezen érthető meg, miért foglalkozott a magyar belpolitika a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején sokkal kevésbé a náci veszéllyel, az általános szegénységgel vagy a kiáltó társadalmi egyenlőtlenségekkel, mint a zsidókérdéssel. Úgy tűnik, abban teljes volt az egyetértés, hogy korlátozni kell a zsidók gazdasági és kulturális tevékenységét; hogy a zsidó vagyon nagy részét „keresztény" kezekbe kell adni, és hogy sok — vagy valamennyi — zsidónak előbb-utóbb el kell hagynia az országot. Egyesek fokozatos és békés emigrációt képzeltek el a háború utáni évekre; mások kényszerű kiutasítást követeltek; míg megint mások erőszakos, akár gyilkos módszerek mellett kardoskodtak. Ha hiszünk Montgomery emlékiratainak és a beszélgetéseiről készített jegyzeteinek, az ő beszélgetőpartnerei majdnem kivétel nélkül nem voltak antiszemiták: mikor ezek a politikai vezetők zsidóellenes intézkedéseket hoztak, úgymond csak ki akarták fogni a szelet a magyar és német nácik vitorlájából. 1938. április 7-én például Weiss Fülöppel — Magyarország egyik vezető bankárával, a parlament felső házának tagjával — és Bátor Viktor, neves ügyvéddel folytatott Montgomery beszélgetést. Mindkét vendége zsidó volt. Amint erről Bátor beszámolt Montgomerynek, nemrég Darányi Kálmán miniszterelnökkel és Imrédy Béla későbbi miniszterelnökkel találkozott, akikkel együtt nézték át az első zsidótörvény rendelkezéseit. Montgomery jegyzetei szerint a zsidóság e két nem-hivatalos képviselője elégedett volt a törvénytervezettel és Imrédy magatartásával. (Tudvalevő, hogy Imrédyt 1946-ban náci és háborús bűneiért felakasztották Budapesten.) A Magyarország, a vonakodó csatlós című könyvében Montgomery azt állítja, hogy a magyar kormány csak olyan zsidóellenes törvényeket hozott, amelyek az erőszakos német beavatkozás megelőzéséhez elkerülhetetleneknek tűntek. Valójában azonban 1943-ig a németek nem követeltek komoly zsidóellenes intézkedéseket, és Montgomery nem vette észre, hogy az antiszemitizmus a Horthy-rendszer ellenforradalmi ideológiájának lényege volt. Emellett az is igaz, hogy az ellenforradalmi rendszer mérsékelt tagjai gyakran maguk is döbbenten szembesültek saját zsidóellenes propagandájuk népszerűségével és végzetes következményeivel. A magyarok között semmiképpen sem volt egyetértés a tekintetben, mennyire komolyan kell végrehajtani a zsidóellenes intézkedéseket. Sem Horthy, sem legtöbb minisztere nem engedélyezte a zsidók tömeges meggyilkolását; legalább is 1944. márciusáig nem, amikor is a német hadsereg elfoglalta Magyarországot. De még a mérsékelt vezetők is gondosan különbséget tettek jó zsidók és rossz zsidók között, ami a fajgyűlölő antiszemitáknak lehetőséget nyújtott arra, hogy mindent zsidót üldözzenek. Frank Tibor néhány példával bizonyítja, hogy valamilyen mértékig Montgomery maga is zsidóellenes volt. Ami számomra szembetűnő, az Montgomery jegyzeteinek abszolút rezzenéstelen hangvétele, amikor a „zsidótörvényekről" beszél. 1938. december 19-én például bármiféle rosszalló kommentár nélkül ír a második, már sokkal inkább drákói és fajgyűlölő zsidóellenes törvényről. Holott ez a rendelkezés a Montgomeryhez hasonló üzletemberek és iparosok kifosztásának kezdetét is jelezte. Vajon semmit nem sejtett abból, hogy néhány évvel később a kifosztok kifosztása következik? Jó lenne tudnunk, pontosan miről küldött Montgomery jelentést a State Departmentnek, és hogy mit tett — tett-e bármit is — az amerikai kormány a magyarországi követjelentések nyomán. Frank beszámolója alapján annyit tudunk, hogy a State Department elemzői inkább kedvezően ítélték meg a magyar helyzetet. Ha Magyarország vonakodó csatlósa volt a németeknek, akkor az Egyesült Államok minden bizonnyal vonakodó ellensége volt a magyaroknak. A Magyarországról alkotott, egyidejű nyugati benyomásokat legtalálóbban az a sokszor idézett anekdota összegzi, amelynek eredete Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter 1942. május 11-i naplójegyzetéig követhető nyomon. Ez nem sokkal az Egyesült Államoknak küldött magyar hadüzenet után íródott. Magyarország ellentmondásos érzéseit jól tükrözi az a kis történet, mely Budapesten szájról szájra jár. A magyar miniszter hadat üzen az Egyesült Államoknak, de a dokumentumot kézhez vevő amerikai tisztviselő nem igazán járatos európai ügyekben, ezért sok kérdése támad: „Magyarország köztársaság?" „Nem, királyság." „Szóval önöknek van egy királya." „Nem, egy tengernagyunk van." „Ezek szerint van egy flottájuk." „Nincs, mert nincs tengerünk." „Akkor valamilyen követeléseik vannak?" „Igen." „Amerikával szemben?" „Nem." „Nagy-Britanniával szemben?" „Nem." „Oroszországgal szemben?" „Nem." „De hát akkor kivel szemben állnak fenn ezek a követelések?" „Romániával szemben." „Akkor Romániának fognak hadat üzenni?" „Nem,