Századok – 2005

TÖRTÉNETI IRODALOM - Nemzeti és regionális identitás Közép-Európában (Ism.: Niederhauser Emil) 201

204 TÖRTÉNETI IRODALOM ció közt ingadoztak. Az egységesen unitus uralmat 1945 után az ortodoxia megjelenése törte meg, ma már ez adja a többséget. A ruszinok önálló nemzetté válása nem valószínű. A nyitrai Juraj Vanko a szlovákiai ruszinokról értekezik, akik szintén az autochtóniára és az 5-6. századi Labore fejedelemre hivatkoznak. Nemzetté válásuk sem az ébredés korában, sem utána nem sikerült. A ruszin Vasil Bil'ak, a szlovák kommunista párt főtitkára negatív szerepet játszott. Ma ismét megfigyelhető a ruszin-ukrán kettősség, de 1991-ben elismerték a ruszin nemzetiséget, 1995-ben a saját irodalmi nyelvet (a vajdasági után ez a második), Eperjesen ruszin kutatóintézet működik. A krakkói Maria Sojak a lengyelországi lemák népről tudósít, akik a Lengyel-Kárpátokban sokáig azonos területen éltek, majd 1918 után többször is áttelepítették őket lengyel és szovjet vezénylettel. Unitusok, de vannak közöttük katolikus és zsidó enklávék, valamint vlach és ukrán betelepülők. Homogén etnikai szerkezetük még nem bizonyított. Ábrahám Barna a két világháború közti román regionalizmust tárgyalja - érdemben az erdélyi románok különállását az eredeti Regáttól. A szerző emlékeztet rá, hogy az 1918-as gyulafehérvári határozat is voltaképpen transzilvanista volt, hogy az erdélyiek bírálták az ó-romániai laza erkölcsöket stb. A Regát — ahol Moldva az 1859/61-es egyesülés után hamar belesimult Havaselvébe — válaszként,,felfuvalkodott regionalizmust" emlegetett. Az erdélyiek az erkölcsök emelésében találták meg küldetésüket. Az unitus egyház szerepe volt ebben fontos; Iorga is elismerte, hogy az erdélyi románok nemzeti érzése erősebb. Kántor Zoltán a konszolidáció lehetőségeit kutatja Erdélyben. Kettős — nemzeti és etnikai — törésvonalat lát itt. Az erdélyi magyarság tipikus szubkultúra, így föderációt vagy területi autonómia hiányában az itteni románságnak kellene szubkultúraként partnerré válnia - a konszolidáció érdekében. Benedict Anderson nyomán a kisebbségi társadalom is képzelt közösségnek tekinthető. A zágrábi Jadranka Grbic Jakopovic a horvátországi regionalizmusnak jár utána. Pannon, dinári és adriai/mediterrán földrajzi régiót különböztet meg, a dinárihoz Bosznia egy részét is hozzárendeli, s ezek mellett politikai (történeti) régiókat is említ (Dalmácia, Szlavónia, Isztria). Isztriában a rómaiak előtt még illírek is jártak, majd az 5-7. században, illetve — második hullámban — a 9-10. században a szlávok érkeztek ide, a 16-17. században pedig külső telepítés is folyt. Ennek következtében a régió elolaszosodott, de 1947-1954 közt, az olasz exodus során, 116 ezer ember költözött el innen. A régióra a tolerancia jellemző, az ellenségeskedést kívülről hozták be. Az identitás már az 1980-as években eltolódott a nemzetitől a regionális felé, de a kettő nincs ellentétben. Az újvidéki Gábrity Molnár Irén az 1992 utáni Jugoszlávia (vagyis Szerbia és Montenegró) helyzetét elemzi. A Vajdaság Szerbia kapuja a Nyugat felé. A Belgrád központú Sumadija az igazi szerb központ, a további közigazgatási egységek: Montenegró (Crna Gora), a Szandzsák és Koszovó-Metohija. A lakosság 32,7%-a nemzetiségi, 10%-ot tesz ki a Krajinából és Koszovóból menekült szerbek aránya. Tito idejében létezett a párt által ellenőrzött kulturális pluralizmus. A Vajdaságban csekély a távolságtartás az itteni etnikumok közt, 80% elégedett a tartományi státusszal. Az érzelmi nacionalizmus központja Ó-Szerbia (vagyis Sumadija), az albánok önállóságot akarnak. Montenegróban mindössze 2% az ateisták aránya, az utóbbi tíz évben mindenfelé hangsúlyossá vált a nyelvi és a vallási identitás. Végül a Vajdaságból származó debreceni Pósa Krisztián Montenegró ingadozását mutatja be. Montenegró egyértelmű igénye, hogy minél távolabb kerüljön Szerbiától. Az állami hagyomány régi keletű, de a lakosságnak nincs külön nemzettudata. A Karadjordjevic és a Petrovic-dinasztiák régóta vetélkedtek a területért. 1918-ban a Jugoszláviához csatlakozás ellen felkelés tört ki, amely gerillaharc formájában 1928-ig elhúzódott. A külföld szeretné együtt tartani a két államot, de nő a függetlenséget kívánók tábora. A fiatalok elvándorolnak innen. Há a II. és III. részben a történeti és/vagy szociológiai megközelítés volt az uralkodó, ezt a IV részben a politológiai váltja fel, a tanulmányok ugyanis az 1989 óta lezajlott választások alapján mutatják ki a politikai törésvonalakat. Zdzislaw Mach Lengyelországot vizsgálja, ahol 1989-ig a kommunista párt az egységes nemzetet hirdette. Ma nő a lokális identitás szerepe, a fiatalok a érdeklődnek nemzetiségek iránt. Európa egyszerre rokonszenves és fenyegető, az európai identitás kialakulása bizonytalan. Halász Iván első tanulmányában részletesen elemzi a cseh pártrendszert, voltaképpen az ócseh-ifjúcseh kettősség dualizmus-kori kialakulása óta. Jellemzőnek látja a mérsékletet, amely az értelmiség 1918 előtti helyzetének a következménye. Az 1989 utáni pártok részben az 1948