Századok – 2005
TÖRTÉNETI IRODALOM - Hornyák Árpád: Magyar-jugoszláv diplomáciai kapcsolatok 1918-1927(Ism.: Pritz Pál) 1589
1590 TÖRTÉNETI IRODALOM ságban. Igen beszédesen mutatja ezt — például — a budapesti jugoszláv katonai szakértő 1924 május végén jelentése, amely szerint (a gyakorlatilag lefegyverzett, gazdasága talpra állítása terén csupán az első lépéseket megtevő) Magyarország „még a nyáron"(!) sem lesz abban a helyzetben, hogy katonai akcióba kezdjen.(172.) Kár, hogy a könyvben említetlen marad az egész korszak hisztériára hajlamos hangulata: így kerülne igazából a helyére az a sok hangulati elem, amely a belgrádi politika apró tényeket felnagyító, rémeket látó beállítására vet fényt. A bilaterális tárgyalásmód meghaladásának számos jó példáját említhetjük. Hornyák Árpád az európai politikának és a belgrádi politikának minden olyan összetevőjére figyelmet fordít, amely befolyással volt, lehetett a Budapest-Belgrád relációra. Különösen nagy súlyt helyez a jugoszláv-olasz viszony és Jugoszlávia balkáni politikájának bemutatására. így igen jól ábrázolja az 1920. évi november 12-én Rapallóban létrejött olasz-jugoszláv megállapodást, amely valóban kellemetlenül érintette a magyar külpolitikát. Ám a szerző nem csupán ezt a tényt mondja el, hanem azt is, hogy a rapallói szerződés a nagyhatalmak Belgrádra gyakorolt meglehetősen durva nyomásárajött létre. 1920 januárjában a londoni szerződés alkalmazásának fenyegetésével próbálták rávenni a szerbeket arra, hogy Fiumét adják át az olaszoknak. Akkor cserében még Szkadárt is megígérték, Belgrád mégsem engedett. Fél esztendővel később Franciaország fenyegette meg ismét a londoni szerződés alkalmazásának rémével Belgrádot, amikor ellenben már enged és közvéleménye nagy bánatára aláírja a megállapodást, amely nem csupán az Isztriai félszigetet adja át az olaszoknak, hanem Zárát is. Igen jó az olasz külpolitika — amelyről egy helyütt a szerző nem kevés malíciával jegyzi meg, hogy ,jó szokásához híven" szeretett két vasat tartani a tűzben — nem ritka kétarcúságának az ábrázolása, így a királypuccsokkal kapcsolatos római magatartás bemutatása. „Egyfelől csatlakozott Angliának az utódállamokat mérsékletre intő politikájához, másfelől viszont félig nyíltan, félig leplezve, minél keményebb fellépésre biztatta Csehszlovákiát és Jugoszláviát, s ehhez Romániát is igyekezett megnyerni."(99.) A királypuccs elbeszélése kapcsán a Károlyt visszatérésre késztető tényező számbavétele keretében kitér — helyesen — Konstantin görög király visszatérésére is, amely ellen senki sem emelte fel érdemben a szavát. Ε szempontnak természetesen csupán a pszichológiai vonatkozása lényeges, hiszen a két akció súlya, jelentősége a kialakult európai status quo szempontjából merőben más volt. Az előbbi azt semmiben sem módosította, az utóbbi következményei beláthatatlanok lettek volna. Igen körültekintően elemzi Jugoszlávia sajátos helyzetét, amely megmagyarázza — például — a magyar Tanácsköztársasággal szembeni politikáját. Jó, hogy kisantant oldalról is érzékelteti a dolgok alakulását. Például azt, hogy a magyar békedelegáció megjelenése 1920 januárjában „elég nagy zavart okozott a konferencián". Hiszen a hazai történetírás csak a reménytelenséget szokta hangsúlyozni. Informatívak a gyakorlatlan kisantant „diplomatákról" szóló részek, akik időnként a valós helyzet visszaadása helyett elképesztő dolgokkal traktálták kormányukat. Milyen „diplomata" volt például az a Bajic, akit 1920-ban azért kell kiutasítani, mert nyilvános helyen becsmérelte a magyar nemzetet és hadseregét? A szerző rengeteg új anyagot dolgoz fel, s az is jól látszik, hogy — messze nem először és messze nem utoljára — miként válik a demokrácia nemes eszménye hatékony politikai eszközzé a demokratikus elvektől egyébként nemigen vezérelt jugoszláv kormány kezében. A Habsburg restauráció sikere a délszláv államnak egyszerűen a végét jelentette volna, tehát a Tanácsköztársaság bukása után Habsburg József közreműködésével formálódó budapesti hatalom ellen a „demokratikus elemekből a demokratikus névre méltó kormány" sürgetésének demagóg jelszavával intrikált Párizsban - sikerrel. A népszövetségi kölcsönkérelem históriája kapcsán Hornyák Árpád kitér a magyar demokratikus emigráció akciójára és nem csupán azt írja le, hogy 1923. április 23-i jegyzékében az emigráció milyen valótlanságokat állít a hazai viszonyokról, hanem azt is, hogy az ország demokratizálódása kikényszerítése utánra mindazt maga is szorgalmazza, amit Bethlen el akart érni. Tehát a jóvátétel csökkentését, a kölcsön jóváhagyását, a gazdasági kapcsolatok rendezését, kijáratot a tengerre, a vasúti közlekedés helyreállítását és egyebeket. Hornyák Árpád biztos szemmel igazodik el a nemzetközi kapcsolatok szövevényében, jól látja, hogy az egyes relációkban bekövetkezett változások miképpen módosítják megint más relációk tartalmát. Például a sokáig a Tanácsköztársasággal békességes Belgrád magatartása július dereka felé már agresszív, a Muravidéket akarja annak okán, hogy a magyarországi hadi sikerein felbátorodott Bukarest az egész Bánátot törekszik megszerezni.
