Századok – 2005

TÖRTÉNETI IRODALOM - Szerkesztői jegyzetek a Pesti Hírlaphoz I. kötet. 1841. (Ism.: Pajkossy Gábor) 1579

TÖRTÉNETI IRODALOM 1583 még egyik oldalon sem érzékelték kellő mértékben a kölcsönös engedmények megadásának történelmi szükségszerűségét. Éppen ezért azt akarta, hogy ezek az elvek csak fokozatosan jelenjenek meg a vitákban, hogy legyen idő belátásukra, mérlegelésükre, hogy a sajtó előbb népszerűsítse azokat, szoktassa hozzá a közönséget, logikájuk és igazságuk legyen mindkét oldalon nyilvánvaló, amire a politikusok leülnek a tárgyalóasztalhoz. Joggal bízhatott abban is, hogy ha egyszer a partnerek felismerik az általa javasolt tágabb perspektíva igazságát, mi több, belátásukat a nyugati nagyhatalmak támogatása is elősegíti, akkor a konkrét kérdésekben esetleg egészen másként is lehetséges lesz majd a megegyezés, mint ahogyan azt pl. 1862 tavaszán, egy konkrét tervezetben elképzelték. És éppen ezért tekintette azután — alighanem joggal — végzetes hibának, hogy 1862-ben, sajnálatos indiszkréció folytán, az akkori tervszöveg nyilvánosságra került, miáltal annak szellemiségéről elterelte a figyelmet a részletek elutasítása. Ha a történész csak e legutóbbit látja — mint tanulmányában Armour —, könnyű bebizonyítania, hogy a konkrét terv akkoriban nem kellett senkinek. Csakhogy Kossuth nem napi politikai programnak, hanem egy távlatos elvi koncepció megfogalmazásának szánta tervezetét. Hasonlóan fontos kérdéseket vetnek fel azok a tanulmányok, amelyek Kossuthot párhuzamba állítják Ludevit Stur szlovák politikussal (Robert Evans), illetve Josip Jellacic horvát bánnal (Alan Sked). Ajeles szerzők jól érzékelik, hogy a 19. század nemzeti mozgalmaiban milyen valódi párhuzamosságok figyelhetők meg, illetve a nyilvánvaló különbségeket miképpen kisebbítik már a résztvevő politikusok életében „a nemzeti hős" szerepének azonos kívánalmai. Tanulmányaikból azonban két igen lényeges mozzanatot hiányolok. Minden párhuzamosság ellenére, az mégsem hagyható figyelmen kívül, hogy 1848-ban a jobbágyfelszabadítást — ennek fundamentális jelentőségére fentebb már utaltam — a szlovák és a horvát jobbágyok számára is nem Stur és Jellacic, hanem a magyar reformellenzék, és személy szerint elsősorban Kossuth vívta ki! Emiatt szolgált pl. tízezrekkel több szlovák önkéntes a magyar honvéd hadseregben, mint a pánszláv jelszavakkal verbuvált szlovák légióban. Részben összefügg ezzel a másik hiányosság: sem Evans, sem Sked nem néznek szembe azzal a problémával, amit a szlovák és horvát mozgalomnak a bécsi restaurációs törekvésekhez kötődése vet fel. Sked az 1848-as ausztroszláv politikai irányt (ennek részeként határozza meg a horvát politikát) szinte észrevétlenül, a bécsi udvar aktuális politikai-katonai lépéseinek szolgálatával azonosítja. Tanulmányának második részében teljesen eltűnik a horvát problematika: csak maga Jellacic szerepel, és csakis Bécs és Pest viszonyáról beszél -nyilván ügy képzelve, hogy mivel Jellacic horvát politikus, így amit tesz, ab ovo horvát nemzeti politika. Ám ez tévedés, amit bizonyít pl. Batthyány Lajos miniszterelnök vallomása perében, amikor az 1848 nyarán zajló tárgyalások kapcsán a bán kívánságairól kérdezték. „Ezek nem az igazi, magyar-horvát ellentétek kiegyenlítését, nem az igazi horvát kívánságok teljesítését, hanem némely magyar minisztérium elejtését és különösen, mint sine qua nont azt követelték, hogy a magyar hadügyminisztérium az osztrákba olvadjon" - válaszolta. Batthyánynak semmi oka nem volt arra, hogy ha lettek volna valódi horvát igények, azokat eltagadja. A kérdés az: Jellacic illúziókat követett, ha hitt Bécsnek, vagy éppenséggel tudatosan rendelte alá a nemzeti politikai szempontokat a katona bigott császárhűségének és karriervágyának?- e dilemmával való számvetés nélkül csonka marad a horvát nemzeti hős portréja. Természetesen csak találgatni tudom, mi lehet e különös, a dolgok leglényegét érintő tévedés oka. Szemléletileg talán egy olyan — ki nem mondott — előfeltevés játszhat ebben kulcsszerepet, amely szerint az 1848-as forradalmaknak valójában nem az volt a legfontosabb történelmi következményük, hogy a feudalizmus rendszerét összeroppantották a közép-európai térségben, hanem az, hogy immár kibékíthetetlen né élezték az egymással szembeforduló nacionalista törekvéseket. Ha valaki úgy gondolja, hogy a polgári átalakulás társadalmi lényege előbb-utóbb forradalmi áttörés nélkül is — valamiképp az uralkodó elit belátása, és arra épülő modernizációs reformjai révén is — érvényesült volna a térségben (itt esetleg hivatkozhat Oroszország példájára), akkor számára valóban csökkenhet annak a világtörténelmi teljesítménynek az értéke, amellyel a magyarok, a metternichi rendszer feletti győzelem részeseiként, a többi nemzetiségek számára is megnyitották a szabad polgári fejlődés útját. Innen nézve tényleg fontosabbnak látszhat az a veszély, amely a forradalom révén megerősödő magyar állam részéről a nemzetiségek politikai önállósulási mozgalmait fenyegethette - és így a bécsi udvar magyarellenes ellenforradalmi politikája is látszhat olyannak, amely a horvát nemzeti érdekeket szolgálja, és az azt kiszolgáló karrierista katonatiszt is feltűnhet a pozitív nemzeti hős szerepkörében. Ez a beállítás azonban végső soron spekuláció - a tény az, hogy a korszakfordító lépést az egész térségben igenis a 48-as forradalmi hullám vitte végbe. Ez a tény pedig elválaszthatatlanul összekapcsolódik azzal az értékszempont-