Századok – 2005

TÖRTÉNETI IRODALOM - Szerkesztői jegyzetek a Pesti Hírlaphoz I. kötet. 1841. (Ism.: Pajkossy Gábor) 1579

1584 TÖRTÉNETI IRODALOM tal, miszerint a modern kori európai és világtörténelemben minél korábban lépett valamelyik nép vagy ország a polgárosodás útjára, és minél alaposabban bontotta le a feudális intézményrendszert, annál nagyobb jólétet, és idővel ahhoz társuló nagyobb politikai szabadságot tudott biztosítani polgárai számára. Ε szempont érvényességét éppen a Habsburg Birodalom és a cári Oroszország kapitalizálódása között az előbbi javára érvényesülő különbségek — minden egyéb, objektív eltérés együttes figyelembevételével is — elég meggyőzően bizonyítják. Ha pedig ez így áll, akkor a horvát nemzeti mozgalom igazi érdekei a 48-as forradalommal fonódnak össze, nem a bécsi ellenforradalommal - miáltal a történész számára, úgy vélem, tarthatatlanná válik a két „nemzeti hős" azonos pozícióit feltételező „tükörportré"-koncepció (Mirror Images). Az 1848-as forradalom korszakfordító jelentőségének belátása tehát fundamentális szemléleti eleme a korabeli események és szereplők értékelésének. Ma már kevesen vitatják, hogy horvátok és magyarok számára az lett volna a jó megoldás, ha az egyéni és közösségi önrendelkezési jogok megfelelő harmonizációja alapján, a feudalizmus és az abszolutizmus elleni közös küzdelem jegyében keresik az ellentétek feloldásának, a kölcsönösen megfelelő kompromisszumoknak az útját a nyelvi kérdésektől a közigazgatási gondokon át a területi problémákig. Ez a politika azonban, tudjuk, nem nyert teret a népek tavaszán, és kevesen, keveset tettek érte a következő másfél esztendő küzdelmeiben is. A magyar történetírás azonban ma már belátja e hiba történelmi felelősségét, és nemhogy nem idealizálja a 48-as nemzedék nemzetiségi politikáját, de készséggel elismeri, hogy a magyar vezetők politikai tévedései, szűklátókörűsége és szűkkeblűsége is döntően belejátszott abba, hogy a nemzetiségekkel kitört a testvérháború. Am az éremnek két oldala van: a konfliktus adott mértékben való elmérgesedésében felelősség terheli a horvát oldalt is, méghozzá elsők között Jellacic tábornokot! Sked professzor azonban oly kritikátlanul azonosul hősével, hogy teljesen a magyar nemzeti mozgalom múlt századi bécsi kritikusainak álláspontjára kerül, és tulajdonképpen a korabeli konzervatív publicisztika érvékészletével védi őt és bírálja a Batthyány-kormány politikáját. A számos példa közül csak néhányat említek. Sked pl. kifogásolja, hogy a magyar történészek „reakciósnak", a bécsi udvar puszta „engedelmes eszközének" minősítik Jellacic tábornokot, ellenbizonyítékként idézve a bán korabeli nyilatkozatait arról, hogy ha kell, akár az uralkodói akarat ellenére is bevégezi „munkáját" (136.). Ám itt mintha nem venne tudomást arról a tényről, hogy V. Ferdinánd intézkedései — szellemi képességeinek közismert gyengesége folytán — sohasem személyes véleményt, hanem a körülötte működő családi-miniszteri-katonai csoport, az ún. kamarilla akaratát közvetítették. Ε csoport belső dokumentumaiból pedig ma már közismert, hogy tagjai egészen 1848 őszéig nem akartak nyilt konfliktust a magyar vezetőkkel, így amikor utóbbiak reklamálták a horvát bán engedetlenséget, a császár színleg fellépett ellene. Eközben azonban a kamarilla tagjai messzemenő támogatásukról biztosították - különösen jelentősnek ítélhető ebből a szempontból a legerősebb egyéniség, Zsófia főhercegnő szerepe Jellacic hűségének biztosításában. A bán fenti nyilatkozata tehát nem bizonyíték udvarhűsége ellenében, hiszen ő pontosan tudta, mi róla az igazi vélemény odafenn, és mennyire kell komolyan vennie a császár nyilvános intézkedéseit. Amikor Sked összegezve felsorolja a közös jegyeket Kossuth és Jellacic életútjában, ezért téves az az állítása, hogy ha kellett, mindketten szembefordultak a bécsi udvarral ("to ignore and defy the court when necessary" - 137.) - ez a magyar politikusra tényleg igaz, de a horvát katonára nem! (Sked álláspontjának bizonytalanságára jellemző, hogy más helyen maga is kijelenti, hogy Jellacic udvarhűségéhez nem férhet kétség - 153.) Amikor Sked arra utal, hogy a magyar és a német liberálisok kapcsolatfelvételét a kortárs ausztroszláv politikusok „szlávellenesnek" minősítették (156.), sajnálatos módon nem mutat rá ennek téves voltára. Pest elsősorban azért kereste az együttműködést Frankfurttal, mert a német egység létrejötte esetén Ausztria német tartományai is annak részévé váltak volna, és így a Habsburg Birodalom természetes központja mintegy „automatikusan" áthelyeződött volna Magyarországra, megoldva ezzel a magyar önrendelkezési törekvések bécsi korlátozásának évszázados problémáját. Az ún. „pánszlávizmus" elleni félelem persze belejátszott a szövetségkeresésbe, de ez a fogalom a korban nem valamilyen általános szláv „veszélyt", hanem kifejezetten a cári Oroszország terjeszkedési törekvéseit jelentette. Sked a horvátországi jobbágyfelszabadítást is Jellacic érdemének tulajdonítja (136.), és persze ez „technikailag" valóban az ő intézkedése volt, mivel a magyar kormány utasításait, rendeleteit nem engedte végrehajtatni Horvátországban. Am tegyük fel a kérdést: józan ésszel elképzelhető, hogy a márciusi forradalmi események után — amely Bécs, Pest és Pozsony összjátéka volt —, lehetett volna másképp dönteni Zágrábban? Aligha. Csakis arról lehetett dönteni, hogy a „háromegy királyság" jobbágysorsú lakói ne tudják meg az igazat: azt, hogy fel-