Századok – 2005

TÖRTÉNETI IRODALOM - Szerkesztői jegyzetek a Pesti Hírlaphoz I. kötet. 1841. (Ism.: Pajkossy Gábor) 1579

1582 TÖRTÉNETI IRODALOM lította — Kossuth életéből és munkásságából az 1848 márciusától októberéig terjedő időszakot foglalta össze, a rá jellemző ténygazdag tárgyilagossággal. Hermann Róbert pedig, aki napjainkban 1848/49 történetének egyik legeredményesebb feltárója, novembertől tárgyalta a Habsburgokkal szembeni ellenállást szervező Kossuth életútjának eseményeit egészen az 1849. augusztusi fegyverletételig. Ε kiváló szövegek a két szerző ezirányú munkásságának a konferencia számára készített, tartalmas összefoglalásai, és csak azt sajnálhatjuk, hogy azok az általuk írt remek monográfiák és szintézisek, amelyekre elemzéseik támaszkodnak, sajnos nem hozzáférhetők angol nyelven. Az egy-egy témát áttekintő írások sorát Pajkossy Gábor nyitja. Dolgozatában a tények sorával azt bizonyította, hogy a magyarországi parasztság nem véletlenül tulajdonította a jobbágyterhek alóli felszabadulás jótéteményét elsősorban Kossuthnak. Annak a hatalmas átalakulásnak ugyanis, amely Közép-Európában a 19. században bekövetkezett — és amelyet röviden a feudális kiváltságrendszer lebontásának, és a piacgazdaság, a parlamentáris állam és a polgári társadalom megteremtésének szoktak nevezni — a legfontosabb, központi eleme a jobbágyrendszer eltörlése volt. Méghozzá nemcsak a magyar, hanem a többi nemzetiség körében is: a Kárpát-medence lakóinak mintegy 80%-a vált ezáltal szabad polgárrá! Pajkossy joggal hívja fel arra a figyelmet, hogy e tény jelentőségét nem lehet eléggé túlbecsülni! S mivel e valóban korszakos fordulatnak az évtizedes szellemi előkészítésében, majd 1848-as megvalósításában — forradalmi tettekkel való kivívásában! — Kossuthé volt az elvitathatatlan főszerep, ezért lett az ő alakja több és más, mint a korszak egyéb liberális és nacionalista politikusaié. „Kossuth Lajos azt üzente..." - adták címül e szép kötetnek az egykori hadbahívó népdal kezdősorát a szerkesztők. Nos, Kossuth neve éppen azért került a nép ajkára, azért lehetett milliók vallásos rajongással tisztelt hőse, mert alakja elválaszthatatlanul fonódott össze a feudális kiváltságok eltörlésével, az embernyomorító elmaradottságból való kibontakozással. Gergely András alapos tanulmányában azt a folyamatot tekintette végig, hogy Kossuth pályája során mennyit értett meg és mennyit fogadott el azokból a törekvésekből, amelyeket a történelmi Magyarország területén élő többi népek politikusai saját közösségeik számára a kollektív politikaijogok és a területi önrendelkezés terén követeltek. A magyar államférfi nem volt nacionalista abban az értelemben, hogy azt hitte volna, az övé erkölcsileg magasabb rendű bármely más népnél a világon. De sokáig úgy vélte, történelmi múltja és teljesítménye folytán a magyarokat vezető szerep illeti meg a Kárpát-medencében. A szabadságharc idején (lásd a nemzetiségi törvényt 1849 júliusában), és méginkább az emigrációban azonban belátta, hogy minden népet — így természetesen a magyarországi nemzetiségeket is — megilleti a nemzetté fejlődés joga. Ugyanakkor élete végéig azt hitte, hogy a nemzetek jogos igényei kielégíthetők a történelmi Magyarország keretein belül, annak területi felbontása nélkül is, mégpedig a demokratikus helyi önkormányzatok fejlesztésével, illetve nem-területi alapú politikai érdekképviseleti intézmények felállításával. Gergely tanulmánya lehetővé teszi, hogy már a köteten belül mérlegelni tudjuk egy másik jeles szerző, Ian D. Armour gazdag anyagra támaszkodó írásának állítását, miszerint — a korabeli szerb politikai elit elutasítása folytán — a magyar államférfi nevezetes Duna Konföderációs Terve nem volt több kívánatos tortánál a megvalósíthatatlan politikai vágyak egén. Am a szerző — egy kissé talán a karikírozás vágyától is hajtva (erre referálója, Robin Okey is utal) — mintha nem érzékelné a kossuthi elképzelés eredeti dimenzióját. Kossuth ugyanis nem rövidtávú akcióprogramot írt. Nagyívű koncepciójában — a demokratikus önrendelkezés elvére alapozva, melyről úgy vélte, saját kora világtörténelmileg uralkodó eszméje — arra tett távlatos javaslatot, hogy oly sok évszázad után a Kárpát-medence népei végre ne bábuk, hanem játékosok legyenek a világméretű hatalmi sakkjátszmában! 1848/49 megmutatta, hogy a világ megváltoztatható, a nemzetek saját kezükbe vehetik sorsuk intézését. Akartok-e szabadok és függetlenek lenni? - tette fel a kérdést. Ha igen, akkor a két abszolutista elnyomót, Ausztriát és Oroszországot távol kell tartani a térségtől. Erre azonban csak akkor vagytok képesek, ha demokratikusan összefogtok egymással. Ennek persze ára van: az együttműködés érdekében az egymással szembeni követelésekből engedni kell, le kell mondani a nacionalista programok maximálizálásáról. Ám van értelme a lemondásnak: a szövetkezés demokratikus biztosítékokkal történik, és a nyerhető előnyök összessége — a térség nagyhatalmi manipulációktól mentes, biztonságos fejlődése — kárpótolni fog a nemzeti aspirációk egy részéről való lemondásért. És ha egyszer reális perspektívába kerül, hogy ez az együttműködés „leválthatja" Ausztriát a hatalmi egyensúly fenntartásában addig betöltött — vagy betölteni látszott! — helyéről, a nyugati nagyhatalmak addigi merev elutasítása is megváltozhat. Kossuth természetesen jól látta, amit Armour is taglal, hogy e távlatos felismeréseinek ellentmondtak az adott pillanat látszólagos érdekei. A magyar és a nemzetiségi politikusok egyelőre