Századok – 2005

TÖRTÉNETI IRODALOM - Léptékváltó társadalomtörténet. Tanulmányok a 60 éves Benda Gyula tiszteletére (Ism.: Szabó A. Ferenc) 1567

TORTENETI IRODALOM LÉPTÉKVÁLTÓ TÁRSADALOMTÖRTÉNET Tanulmányok a 60 éves Benda Gyula tiszteletére Hermész Kör - Osiris, Budapest, 2003. 708 o. Monumentális tanulmánykötettel rótta le tiszteletét Benda Gyula (1943-2005) előtt a tanítványok széles köre tavalyelőtt. Senki sem sejthette, hogy az ünnepelt rövidesen eltávozik az élők sorából. 2005 szeptember elsején a megrendült tisztelők százai állták körül a sírt és gondolkoztak el azon, miért is volt jelentős az elhunyt történész tevékenysége, annak ellenére, hogy nem hagyott maga után sem vaskos monográfiákat, sem rendhagyó intézményeket. Ez a kötet megadja a kérdésre a választ. Szerencsére Benda még kézbe vehette munkássága gyümölcsét, azt az egy új történész nemzedék felnövekedését igazoló kötetet, amely, ahogyan a gyűjtemény címe találóan kifejezi, valóban váltást hajtott végre az általa művelt és tanított szakág, a társadalomtörténet területén. A kötet 36 írást tartalmaz, a legkülönfélébb témaköröket felölelve. Talán nem is mindegyiknek a témája társadalomtörténeti, de ez valószínűleg így van jól, hiszen nehéz meghatározni, hogy hol kezdődnek, s hol végződnek ennek a diszciplínának a határai? A kötet szerkesztői — K. Horváth Zsolt, Lugosi András és Sohajda Ferenc — 5 részre tagolták a kiadványt, nem annyira az írások tárgyát, hanem inkább a szerzők módszertani megközelítéseit figyelembe véve. így kerülhetett például egymástól meglehetősen nagy oldaltávolságra, külön tematikai egységbe két olyan terjedelmes és alapos demográfiai dolgozat, amely egyaránt a 18. század népesedési viszonyairól szól. Ori Péter „A halandóság térbeli változatai a 18. század végi Pest megyében" c. munkája „A régi Magyarország társadalma" fejezetet erősíti, míg Faragó Tamás: „Csecsemőhalandóság Magyarországon a 18-20. században" c. munkája a „Régi források - új tárgyak" közé került. Az előbbi elemzés némi szkepszissel zárja mondanivalóját, amikor további mikroelemzésekre gondol annak kapcsán, hogy nem jutott közel a maga által kitűzött cél megvalósításához , annak megválaszolásához, hogy milyen gazdasági, ökológiai és kulturális meghatározói voltak a halandóságnak. Faragó Tamás viszont alapos táblázatok kimunkálásával ábrázolta a csecsemőhalandóság mértékét és tendenciáit a történeti Magyarországon. Úgy látszik, az idősebb történész nemzedék közelebb áll a hagyományos történelemszemlélethez, ahhoz, hogy bármennyire is ellentmondásaiban, sokarcúságában ragadható meg csaknem minden társadalomtörténeti probléma, azért valamiféle választ mégiscsak adni kell egy tanulmány befejezésekor. Erezhette ennek szükségességét a szerkesztői kollektíva is, mert a tanulmányok szerzőinek jelentős részét rá tudta arra venni, hogy néhány soros összegzésben foglalják össze mondanivalójukat. Ez a talán kissé didaktikus metódus hozzájárulhat a kötet eredményeinek hasznosíthatóságához. A kötet első fejezete —- „Nyomok, szövegek, diskurzusok" — jóval közelebb áll a hagyományos történetírás témaválasztásaihoz, mint az utána következők. Rokon gondolkodásra vall, bár módszertanilag sok minden elválasztja őket egymástól, Gyáni Gábor és Gyurgyák János írása. Mindketten a nemzetfogalom értékállóságát vizsgálják, s nem véletlenül Szekfű Gyula gondolatainak a segítségével. Gyáni, bár nem hivatkozik rá, következtetéseiben közel kerül Lucián Boia (Történelem és mítosz a román köztudatban. Bucure§ti, Kriterion, 1999), a formátumos román történész koncepciójához, amikor megfogalmazza, hogy a felejtés és az emlékezés dialektikája közvetlenül is szóhoz jut a történelem nemzeti imázsának a megteremtése és ápolása terén, s a magyar nemzetépítés során a tudományos történelem fogalma., már első megfogalmazása pillanatában óhatatlanul bekerült a politikai diskurzusok vérkeringésébe, tőle vette kölcsön a múlt értelmezésére szolgáló „tudományos" nézőpontjait, miközben a politikusok is bőven merítettek a tudomány által felkínált argumentumokból." (53.) Gyurgyák a tudományos közgondolkodásunkban egyre magasabb polcra kerülő Szekfű Gyula 1945 utáni „pálfordulását" — a történelmi osztályokból való jogos kiábrándultsága miatt — szemlélete szerves fejlődésének, következményének tekinti. Ezért jutott el — írja — „ a forradalomellenes reformkonzervativizmustól a forradalom és a szocializmus elfogadásáig."(63.) Bármennyire is tetszetős ez az okfejtés, találhatunk bőven Szekfűnél ennek ellentmondó „nyomokat" is, hogy átvegyük a szerkesztők logikáját, például