Századok – 2005

BESZÁMOLÓ - (In)divisibiliter ac (in)separabiliter. IV (Habsburg) Károly; az I. világháború és a soknemzetiségű Monarchia felbomlása. Nemzetközi konferencia Rómában; 2004. november 25-26-án (ifj. Bertényi Iván-Zeidler Miklós) 1515

BESZÁMOLÓ 1549 szilárdulása előtt minél jobb pozíciókat szerezni. A párizsi békekonferencia által előírt területi változásokon kívül győztesek és vesztesek egyaránt megpróbáltak a zavarosban halászni. Lengyelország litván, ukrán és fehérorosz területeket foglalt el „terven felül", Olaszország Fiumét és Korfut szerezte meg önálló akció révén, Törökország pedig erőszakkal tartotta meg kisázsiai területeit és a tengerszorosokat. A Kárpát-medencében Románia, Jugoszlávia és Magyarország egyaránt halogatta hadseregének kivonását olyan zónákból, amelyeket a békeszerződések másnak ítéltek. Ε képlékeny viszonyok közepette nem tekinthető kirívónak Károly azon törekvése, hogy — a győztes hatalmak döntésének ellenére — visszatérjen a magyar és talán az osztrák trónra is. Ennek azonban számos akadálya volt. Ausztria republikánus fordulata és az anschluss-szal való kacérkodása lehetetlenné tette a császárság restaurálását. Magyarországon pedig — jóllehet a köztársasági epizódot 1920-ban törvény zárta le —, a legitimizmussal szemben nagyobb erőt képviselt a szabad királyválasztó eszme. Károly és udvara csak átmeneti visszavonulásnak tekintette e gesztust, a köztársaság és a szabad királyválasztás hívei azonban végleges lemondásként értékelték. Paradox módon a Habsburg birodalom magját képező Ausztriában tehát sokkal kisebb volt ekkor Károly tábora, mint Magyarországon, ahol a közéletben korábban a Habsburg-ellenes érzelmek olyannyira jelen voltak. Ennek fő oka az volt, hogy míg Ausztriában a birodalom összeomlásáért általában a Burg helytelen politikáját okolták, a Magyarországon a történelmi államtest széthullásáért a közvélemény nagy része a demokratikus és bolsevik kormányzatot tette felelőssé. A Nagykövetek Tanácsa — a békekonferencia ekkor legfontosabb operatív testülete — 1920. február 2-án határozatban mondta ki, hogy a Habsburg-restauráció alapjaiban rázná meg a békerendszert, ezért azt a győztes hatalmak nem tűrik el. A formálódóban lévő kisantant államai egyetértettek a határozattal. A restauráció útja azonban nem zárult le teljesen. Bizonyos francia és olasz politikai körök kívánatosnak tartották volna Károly vagy valamely másik Habsburg főhercegek visszatérését az osztrák trónra, hiszen ez megerősíthette volna Ausztria függetlenségét, s kizárta volna az anschluss lehetőségét. Ε külpolitikai kombinációban Magyarországnak nem jutott szerep. A bel- és külpolitikai erőviszonyokból látható, hogy a restauráció kilátásai nem voltak kedvezőek: míg a külső erők segíthették Károly bécsi visszatérését, a belpolitikai helyzet ezt kizárta; a magyarországi trónfoglaláshoz pedig az egyébként sem erős legitimista táboron kívül nem járult komoly külső támogatás. Károly eközben udvarával együtt 1919 márciusában Svájcba távozott, s először a Bodeni-tó (Wartegg), majd a Genfi-tó mellett (Prangins) telepedett le. Miután belátta, hogy az ausztriai restaurációra nincs esély, Magyarország felé fordult figyelme, s 1920 folyamán több alkalommal is levélben közölte a magyar kormánnyal visszatérési szándékát. A kormány és a magyarországi legitimista körök egyaránt jogosnak nevezték ezen szándékát, de valamennyien — a kormány a szomszéd államok tiltakozására, a legitimisták pedig a belső feszültségekre hivatkozva — türelemre intették. A francia körökből érkező biztatásokat azonban, amelyek immár a magyar trón visszafoglalására vonatkoztak, Károly továbbra is komolyan vette. Álláspontja csupán annyiban változott, hogy — mi-