Századok – 2005

BESZÁMOLÓ - (In)divisibiliter ac (in)separabiliter. IV (Habsburg) Károly; az I. világháború és a soknemzetiségű Monarchia felbomlása. Nemzetközi konferencia Rómában; 2004. november 25-26-án (ifj. Bertényi Iván-Zeidler Miklós) 1515

BESZÁMOLÓ 1545 fesztumát, melyet Vilmos helyeselt és saját elgondolásait látta benne visszaköszönni, ám megkésetten. A Monarchia felbomlásakor az ukrán elit egy ideig két vasat is tartott a tűzben, és a helyzettől függően döntöttek csak a Habsburg-megoldás és Vilmos helyett a függetlenség mellett. A még ekkor is csak 22 éves főherceg pályafutása ekkor vált igazán kalandossá: továbbra is kitartott az ukrán ügy szolgálata mellett és az ukrán hadsereg ezredeseként a vezérkar külkapcsolataiért volt felelős, hiszen több nyelven is beszélt. Utóbb román fogságba esett, majd Bécsbe távozott. Pár évig ingatlanügynökként Spanyolországban, majd Párizsban élt, de a II. világháború alatt visszatért Bécsbe, ahol az ukrán nemzeti emigrációval tartott szoros kapcsolatai miatt a Gestapo megfigyelés alatt tartotta. 1947. augusztus 22-én a szovjet titkosszolgálat őrizetbe vette, a Szovjetunióba hurcolták, és mint angol és francia kémet 25 év börtönre ítélték. 1948. augusztus 18-án halt meg, állítólag kétoldali tüdőtuberkulózisban. Raszevics értékelése szerint Vilmos tervei a lengyelek és ruténok összeegyeztethetetlen igényei miatt nehezen lettek volna megvalósíthatók. Maga a főherceg a két nép közötti etnikai határ mentén javasolta meghúzni az ukrán állam határát. Különösen érdekes, hogy a nemzeti vitában két Habsburg, apa és fia, ellentétes oldalra került, olyannyira, hogy Károly István főherceg a Neue Freie Pressé-ben kinyilatkoztatta: nem ért egyet fia tevékenységével. Ezt követően a kolozsvári Babe§-Bolyai Egyetem iíjú oktatója, a román Ion Cárja tartotta meg I. Károly az erdélyi románok szemében (1916-1918) c. előadását. Cárja leszögezte, hogy a Károlyról kialakított képet nem lehet elválasztani az erdélyi románok Bécsről és a Habsburg dinasztiáról alkotott képétől. A Habsburgok évszázadok óta egy sor gazdasági, szociális, katonai és vallási reformot vezettek be, s az erdélyi románok ezt örvendetesnek tekintették, mert segítette a politikai-nemzeti emancipáció folyamatát. A Habsburgokról alkotott kedvező kép később is megmaradt, a határőrvidéken (pl. Karánsebes, Orlát, vagy Naszód) még a Monarchia bukása után fél évszázaddal is láthatóak voltak Ferenc József portréi. Cárja szerint a 17-20. század folyamán a román elit és a népi közérzület egymástól eltérő képet alakított ki a Habsburgokról. Az elitek vonatkozásában az újabb román történetírás „dinasztikus patriotizmusról" beszél, amely a Bécsbarát politikától hasznot remélt, s amely számos alkalommal politikai kérvényekkel fordult az uralkodóhoz (Inocent-iu Micu Klein 16. századi feliratától az 1848-as Memorandumig, amelyet már 300 fős román delegáció vitt Bécsbe). Ez a gyakorlat idővel szinte stratégiává vált, s azon a meggyőződésen alapult, hogy „a császártól igazságot lehet nyerni". A köznépben ezzel szemben inkább a , jó császár" mitikus képe élt. Eszerint a császár „barát", aki „közel áll" a románokhoz, és a javukat keresi. Érthető, hogy e túlnyomórészt paraszti társadalomban, amely földesuraival is alig tudott kapcsolatot teremteni, könnyen kialakult a hódolat a velük rokonszenvező monarcha iránt. Az olyan gesztusok, mint. II. József erdélyi utazása, melynek során az uralkodó — rangrejtve — be-betért a parasztházakba és elbeszélgetett az egyszerű emberekkel, akiket a császárok által használt köszöntéssel („Salve Romuli Parva Nepos") üdvözölt, szimbolikus értékkel bírtak és nagyon kedvező benyomást keltettek az egyszerű emberek körében. A