Századok – 2005

BESZÁMOLÓ - (In)divisibiliter ac (in)separabiliter. IV (Habsburg) Károly; az I. világháború és a soknemzetiségű Monarchia felbomlása. Nemzetközi konferencia Rómában; 2004. november 25-26-án (ifj. Bertényi Iván-Zeidler Miklós) 1515

BESZÁMOLÓ 1537 meg. A szlovén politikai elit bemutatásakor Lukan hangsúlyozta, hogy gyengeségük tudatában a horvátokkal mindvégig szorosan együttműködtek, és hogy vezetőik között több eltérő irányzat érvényesült. Ivan Sustercic krajnai Landeshauptmannként a Monarchiához leglojálisabb szárny vezetője volt, ugyanakkor a legtekintélyesebb politikusnak a Reichsrat délszláv frakcióvezetője, Anton Korosec számított. Elképzeléseit ekkor még egy Boszniától a szlovén területekig terjedő délszláv egység jelentette, a dualizmus megerősítése miatt szubdualista megoldással. A dinasztiához és a Monarchiához ekkor még lojális szlovének ezirányú tervei azonban a horvátoknál csak részleges elfogadásra találtak: a Jogpárt és a Radicféle parasztpárt támogatta, a hatalmon lévő szerb-horvát koalíció azonban elutasította elgondolásait. Korosec 1916 végén a csehekkel is igyekezett felvenni a kapcsolatot, és az USA hadba lépése után már valós alternatívaként kezdtek számolni a Monarchia vereségével is. Bár az elzárkózó Ferenc Józsefhez képest a szlovén politikusok mindvégig megtalálták az utat a Károlyhoz, Sustercic azon felvetésére, hogy az összes délszlávot egy tartományban kellene egyesíteni, 1917-ben a császár még csak nevetett, és megdicsérte a hősiesen harcoló délszláv katonákat. 1917. május 30-án a Jugoslovanski Klub vezetőjeként Korosec a Reichsratban felolvasta deklarációjukat, melyben az etnikai elvet és a horvát közjogot kombinálva, a szerbeket is magába foglaló délszláv egységet követeltek a Habsburg-birodalmon belül. A dinasztiához még lojális elgondolás a dualizmussal már szemben állt, ugyanakkor — a horvátországi többség ellenkezése miatt — csak ciszlajtániai erőkre tudtak támaszkodni, így Bécs a májusi deklarációt nem vette túlságosan komolyan. (Annak ellenére, hogy Anton Jeglic ljubljanai római katolikus püspök szervezésével 300 ezer támogató aláírást gyűjtöttek.) Bár a császári trónbeszédben utalás sem történt a deklarációra, Korosec lojális gesztusokat tett Károly felé, de a Clam-Martinic-kormányt már nem támogatták. Pogacnik képviselő szerint olyan osztrák kormányra lenne szükség, melyben Ciszlajtánia valamennyi népe képviselve van, és elfogadja a májusi deklarációt. Mivel a császár nem utasította el azonnal ezt a felvetést, a reménykedő szlovénok megszavazták a költségvetést és a hadikölcsönt is. (Végül csak Zolger került be a kormányba szlovén tárca nélküli miniszterként, de nem számított a szlovének bizalmasának, inkább közvetített Bécs és a szlovének között.) 1917. június-júliusban Károly valóban hajlott egy (természetesen csak Ausztriára vonatkozó) birodalmi reformra, de nem szövetségi államokra akarta bontani Ausztriát, hanem a tartományokon belül alakítottak volna ki etnikai alapon autonóm régiókat. Amikor ezt a sokban Ferenc Ferdinánd elképzeléseire hasonlító tervet Seidler, az új osztrák miniszterelnök a frakcióvezetők elé tárta, azok kevesellték és elvetették azt. Janez Krek július végén kijelentette, hogy számukra a májusi deklarációban foglaltak követeléseik minimumát jelentik, és a szlovéneket a .jugoszláv nemzet" részének nyilvánította. Ezzel a császári elképzelések és a szlovén tervek közötti kompromisszum lehetősége megszűnt, és minden bizonnyal ez volt az utolsó lehetőség a birodalom sikeres reformjára - vélte Lukan. A bécsi professzor a szlovén követelések politikai irrealitására is rámutatott: mivel követeléseik a dualista szerkezet megbontását jelentették volna, az osztrák kormánytól nem várhatták el ezek teljesítését. Csak egy császári államcsínnyel valósulhattak volna meg a délszláv álmok, ám erre a világ-