Századok – 2004
Tanulmányok - Fodor Pál: „Hivatásos törökök” – „született törökök”. Hatalmi elit és társadalom a 15–17. századi Oszmán Birodalomban IV/773
HATALMI ELIT ÉS TÁRSADALOM AZ OSZMÁN BIRODALOMBAN-777 felcserélte mondjuk egy alkormányzói (szandzsákbégi) állással, akkor abban a pillanatban megszűnt dái lenni, s ugyanúgy kul\á változott, mintha mindig is rabszolga és a politikai szektor tagja lett volna. Ez történt például a szabad születésű Üvejsz pasával, aki pályáját kádiként kezdte, később birodalmi defterdár, majd többek között budai és egyiptomi kormányzó lett. Mikor éppen az utóbbi hivatalokat töltötte be, senkinek nem jutott eszébe másnak, mint a padisah /ew/jának címezni, jóllehet nem a szultáni szeráj rabneveidéjében, hanem vidéki és fővárosi nyilvános tanintézetekben szerezte képzettségét.10 Mindezt csak azért bocsátottam előre kissé hosszadalmasan, hogy világossá tegyem: a birodalmat ténylegesen irányító, kézben tartó csúcselit (N. Itzkovitz szavaival: „az „igazi oszmánlik" rendje)1 1 ugyan többféleképpen tagolódott, sokféle forrásból rekrutálódott, de önazonossága az említett két szektornak és az azt jelölő két fogalomnak (kul és dái) megfelelően két pillérre épült: a dinasztia és az iszlám vallás iránti lojalitásra. A kulok kulturálisan és tudatilag mindenekfelett „oszmánlik" voltak, olyan emberek, akiket nagyjából egységes képzettség, világnézet, azonos nyelv és viselkedési szabályrendszer fűzött össze, s az a mély meggyőződés, hogy az Oszmán Birodalom a világ legjobb rendszere, s hogy rajta kívül nincs legitim állam. Miután létük kizárólag a dinasztia fennmaradásától, sikereitől függött, nem csoda, hogy amikor Lutfl pasa kiszolgált nagyvezír a 16. század közepén azt a kérdést tette fel, kalifátusnak tekinthető-e az oszmán állam, mindenféle vallási és racionális meggondolás után leghatásosabb érvként azt találta mondani, hogy a dinasztia uralma vallásilag azért legitim, mert az ország elitje senki másnak nem engedelmeskedne.12 A kuldk számottevő részéről ugyanakkor nem lehet elmondani, hogy bigottan vallásosak lettek volna. A kortárs muszlimok és a külső megfigyelők egyenesen lagymatagnak, szabadosnak látták őket ezen a téren, ami érthető is, ha származásukra, a keresztény rokonok sokaságára és régi környezetükkel fenntartott kapcsolataikra gondolunk. A vallási hierarchia felső rétege, a dáik szintén hű alattvalói, támogatói (és ahogy jeleztem: fizetett alkalmazottai) lettek az Oszmán-háznak, de legalább ilyen hangsúlyosan képviselték a szunnita ortodoxia szempontjait és érdekeit. Úgy is mondhatnánk: ők pótolták, vitték az elitbe a vallásosság mindazon kötelező, „hivatalos" elemeit, amelyek a kulokéból helyenként hiányoztak. Alkotórészeinek kevertsége, valamint a dinasztikus és a vallási komponens egymást erősítő, kiegészítő jellege folytán az oszmán elit gondolkodásmódja erősen kozmopolita, univerzalisztikus jegyeket mutatott. Egy 16. századi oszmán értelmiségi, bizonyos Musztafa Ali az egész képletet úgy írta le, mint egy nagyszem szintézis eredményét. Szerinte a nyers fizikai alapok, a természetes erő és szépség a balkáni keresztényektől származik, az intellektus és a műveltség pedig a keleti hittudósoktól; a két elem keveredéséből jött létre az oszmán kormányzó osztály, a „szolgáló faj" (kul dzsinszi), a dinasztia nagy találmánya, amellyel a műveletlen muszlimokból (köztük a törökökből) és a hitetlenekből megteremtette 10 Üvejsz pályájáról: Fodor Pál: Üvejsz pasa hagyatéka. Pénzügypolitika, vagyonelkobzás és az oszmán hatalmi elit a 16. század végén. Történelmi Szemle 44:3^4 (2002 [2004]) 209-253. 11 Norman Itzkowitz: Ottoman Empire and Islamic Tradition. Chicago, London, 1972, 60. 12 Hamilton Gibb\ Lutfi Pa§a on the Ottoman Caliphate. Oriens 15 (1962) 294.
