Századok – 2004

Történeti irodalom - Ladislav Deák: Viedenská Arbitráz. 2. november 1938. Dokumenty I; Ladislav Deák: Viedenská Arbitráz. 2. november 1938. Dokumenty II. (Ism.: Sallai Gergely) III/765

766 TÖRTÉNETI IRODALOM tanúskodnak, hogy a szerző szemléletmódja, vagyis a tárgyalt eseménysorozat több esetben tendenciózus — és kategorikusan elítélő — megközelítése nemigen változott. Deák értelmezésében ritkán kap helyet a magyar fél egyes diplomáciai, politikai lépéseinek, célkitűzéseinek a korabeli összefüggések realitásába ágyazott elemzése és Ugyancsak eleve kritikusan szemléli a csehszlovákiai magyar kisebbségnek és politikai vezetőinek az események során tanúsított magatartását. A jelenlegi magyar szakirodalom a tárgyalt korszak történetének számos aspektusát illetően eltérő álláspontot képvisel. Ezért úgy véljük, hogy a kérdéskör néhány fontosabb szegmensének a szlovák történész által vázolt értelmezése magyarázatra szorul. Elsőként arra hívnánk fel a figyelmet, hogy a müncheni döntés időszakában tett magyar diplomáciai lépéseknek a kötetben vázolt megítélését az újabb magyar szakirodalom vitatja. Deák álláspontja szerint ugyanis a müncheni válság során Magyarország eleve elvetette a csehszlovák féllel történő megegyezés lehetőségét, és állandóan fokozta követeléseit, amelytől pedig a nagyhatalmak óva intették. Nézetünk szerint a magyar diplomácia számára elemi érdek volt, hogy az adott nemzetközi helyzetben a szudétanémet kérdés mellett a magyar kisebbség helyzetének az „egyenlő elbánás elve" alapján történő megoldása ne sikkadjon el, vagyis egyszerűen haladt az eseményekkel. A magyar kormány békés magatartásáról ellenben számos korabeli forrás tanúskodik, a kötetben közölt 9. számú irat, amellyel a szerző az említett tételt kívánja alátámasztani ugyanakkor arról is számot ad, hogy a magyar vezetés tartott attól: a szudétanémet kérdés megoldása után a magyar kisebbséget illetően Prága ellenáll a „gyenge" Magyarországnak. Ugyancsak az árnyaltabb megközelítés hiányára utal az a kategorikus megállapítás, miszerint a müncheni döntés megnyitotta az utat a Csehszlovákia déli területein kezdődő magyar felforgató tevékenységhez. Korábbi műveihez hasonlóan Deák nem tisztázza, hogy pontosan mikor és hol történik ilyen tevékenység, holott számos forrás tanúskodik arról, hogy a dél-szlovákiai magyarlakta területeken — egy magyar tiszt 1938. október 5-i magánakcióját leszámítva, amelyért hadbíróság elé lett állítva — nem, a kárpátaljai szakaszon pedig csak 1938. október 9-e után kezdődött felforgató tevékenység. A szlovák történész a közölt iratok alapján hiányolja Budapestnek a „csehszlovák kormány sokkját" illető megértését, ugyanakkor az Egyesült Magyar Párt Prágával szemben tanúsított magatartását gyakorlatilag árulásnak minősíti. Vitatható az a megközelítés, hogy a magyar kormány erőteljes nyomásgyakorlását hangsúlyozó tételt Deák azzal is alá kívánja támasztani, hogy a kisantant szövetségesek is figyelmeztették Prágát államberendezkedése megváltoztatásának — vagyis autonóm területek létrehozásának — szükségességére. Véleményünk szerint a szlovákoknak 1918-ban, a későbbi államfő, Tomás Garrigue Masaryk által megígért, Kárpátaljának pedig az 1919. évi, saint-germaini békeszerződésben, és az 1920. évi csehszlovák alkotmányban garantált autonómiájának 1938-ig történt halogatása inkább arra utal, hogy a prágai vezetés csupán az államot fenyegető végveszélyben kényszerült asszimilációs nemzetiségi politikájának felülvizsgálatára. Nem tudunk azonosulni a szerzőnek a komáromi tárgyalásokkal kapcsolatban kifejtett szempontjaival. Deák közli a tárgyalások jegyzőkönyveit és a csehszlovák delegátusok magyarok nélkül tartott „helyzetelemzéseit" is. Amíg a szlovák történész a források alapján arra a következtetésre jut, hogy a magyaroknak nem állt érdekében a megegyezés, számunkra az vált világossá, hogy éppen a csehszlovák fél folytatta e szellemben a megbeszéléseket. Minthogy a tárgyalások etnikai alapon történő területátadásról folytak, véleményünk szerint az autonómia felkínálása, illetve a különböző gazdasági és közlekedési érvek nem minősíthetők egy körvonalazódó kompromisszum lehetséges kezdetének. A tárgyalások elvi alapjának ismeretében a csehszlovák delegátusok felfogását jobban érzékelteti a kötet 62. számú, a delegátusok magyarok nélkül, október 11-én tartott rövid megbeszélését tartalmazó iratából kölcsönzött részlet, melyben az egyik küldött a többségében magyarlakta Érsekújvár vasútállomásának feltétlen megtartását azért tartotta szükségesnek, mert úgymond „nekünk szükségünk van rá, a magyarok ellenben nincsenek ráutalva sem az állomásra, sem a fűtőházra." Mire egy másik delegátus figyelmeztetett: „Javaslataink kidolgozásánál és érvényesítésénél csakis a nemzetiségi elvvel érveljünk. A többi indokot hagyjuk meg magunknak." Nem változott a szerzőnek a dualizmuskori „erőszakos magyarosításról", ebből következően a történelmi Magyarország területén 1910-ben végrehajtott utolsó népszámlálás megbízhatatlanságáról alkotott álláspontja, ugyanakkor hiányoljuk, hogy az 1930. évi csehszlovák népszámlálást illetően egyetlen kritikus megjegyzés sem található az összefoglaló szakaszban, holott lassanként könyvtárnyi, nem csupán magyar ihletésű irodalma van a csehszlovák népszámlálási visszaélések kérdéskörét taglaló műveknek. (A népösszeírások ugyanis az országban íiő nemzeti kisebbségek