Századok – 2004
Történeti irodalom - Ladislav Deák: Viedenská Arbitráz. 2. november 1938. Dokumenty I; Ladislav Deák: Viedenská Arbitráz. 2. november 1938. Dokumenty II. (Ism.: Sallai Gergely) III/765
767 TÖRTÉNETI IRODALOM számarányának tudatos csökkentését is szolgálták, annak a benesi célkitűzésnek a jegyében, melyet a politikus egyik nyilvános előadásában úgy foglalt össze, hogy a hamarosan bekövetkező „boldog korban 20 millió lakosa lesz a hatalmas csehszlovák birodalomnak, és ebből 15 millió a csehszlovák"). Problematikusnak találjuk Deáknak a tárgyalási jegyzőkönyvek és egyéb források alapján levont következtetését, miszerint a magyarok mozgósítással kívántak hangot adni követelésüknek. A kötet 64. számú, az október 11-i plenáris ülést tartalmazó irata ennek az ellenkezőjéről tanúskodik. Feltétlenül megemlítendő, hogy a komáromi tárgyalásokat követő diplomáciai események elemzésekor Deák, korábbi felfogásával részben ellentétben, figyelmet szentel a magyarokkal egyre barátságtalanabb német, valamint az igen barátságos olasz magatartásból adódó német-olasz nézetkülönbség kérdésének. A szerző számos prekoncepció alapján értelmezi az 1938. október 24-i — az utolsó csehszlovák területi engedményeket tartalmazó jegyzékre adott — magyar válaszjegyzék tartalmát is. Budapest ebben javasolja, hogy a nem vitás területeket a csehszlovák fél adja át, a nyolc kisebb, vitás körzetben pedig döntsön népszavazás. Deák ennek alapján arra a következtetésre jut, hogy a magyar diplomácia e taktikával, a honvédséget a cseh határerődítmények mögé juttatva, bizonytalanságot kívánt előidézni a térségben, és nézete szerint Berlin éppen ennek megelőzése érdekében vállalta el a döntőbírói feladat végrehajtását. Véleményünk szerint mindezt — egyebek mellett — az 1938. október 26-i csehszlovák minisztertanácsi ülés jegyzőkönyve is cáfolja, amelynek tanúsága szerint a magyaroknak adandó válaszjegyzék-tervezet első olvasatának 3. pontja még tartalmazta, hogy „a jóakarat jeléül Csehszlovákia hajlandó bizonyos területeket kiüríteni", továbbá a minisztertanács kikérte a hadsereg vezérkarának véleményét arról, hogy mely területeket lehetne megfelelően rövid idő alatt kiüríteni. Valószínűtlennek tartjuk, hogy a magyar kormányt ilyen szándékok vezérelték volna a jegyzék megfogalmazásakor, azt pedig még kevésbé feltételezzük, hogy a német vezetés ebben az időpontban tartott volna a Csehszlovákia elleni magyar agresszió bármilyen formájától. A döntőbíróság vállalása sokkal inkább kötődik Joachim von Ribbentrop, német külügyminiszter 1938. október 28-i római látogatásához. A második kötetben érintett korszak hasonló történeti összefoglalása főbb téziseinek elemzése alapján elsőként arra kívánjuk felhívni a figyelmet, hogy a szerző a csehszlovákiai magyar kisebbség magatartásának megítélését illetően a korábbi műveinek szemléletmódjához képest egy árnyalattal mérsékeltebb álláspontot foglal el. E kötetben nem szerepel a magyar kisebbség „ötödik hadoszlopként" történő meghatározása, helyette az 1920. évi impériumváltozást követő korszakban a csehszlovák államhoz lojális magyar közösségről esik szó, amely úgymond csupán a müncheni krízis után nem volt képes ellenállni a magyar nacionalizmusnak. Elfogadhatatlan azonban Deáknak a magyarlakta területekre a csehszlovák földreform keretében letelepített kolonisták kérdését illető felfogása, a szerző ugyanis úgy véli: a telepesek az 1938-as évet megelőző mintegy húsz évben „szabad népmozgás keretében érkeztek délre". Az e vélekedésnek teljes mértékben ellentmondó terjedelmes forrásanyag és szakirodalom tükrében ez a megállapítás akár a tények elferdítésének is tekinthető. Álláspontunk szerint a magyarlakta területek etnikai átrétegződését célul kitűző, államilag irányított, tervszerűen, a magyar nemzetiségű földigénylők háttérbe szorításával végrehajtott földreform keretében letelepült kolonistákat az őslakos magyar lakosság idegen elemnek tekintette. A második kötet nagyobb részét az első bécsi döntésben megállapított területsáv Magyarországhoz csatolása után bevezetett magyar katonai közigazgatás idején, a magyar hadsereg és az államhatalmi szervek által elkövetett visszaélésekről tanúskodó források teszik ki. A valóban olykor durva atrocitásokat, és a kisebbségi sorba került szlovák nemzetiségű lakosságot súlytó hátrányos megkülönböztetést hasonló arányban és részletességgel bemutató összefoglalásában a szerző végletes és leegyszerűsített következtetéseket von le. Az átmeneti időszak — a katonai közigazgatás szűk hat hétig volt érvényben — érzelmileg motivált megközelítése azt sugallja, hogy az 1944-1945-ig tartó „magyar uralom" egésze kegyetlenül erőszakos, egyértelműen retrográd időszak volt, amely a végletekig kiélezte Magyarország és Szlovákia viszonyát, továbbá gazdaságilag lehetetlenné tette a Szlovák Köztársaságot. Deák a nemzeti önkritikát és az árnyaltabb megközelítést olykor mellőző szemléletéből adódóan a magyar kormány és a delimitációs bizottságok magyar tagjainak az események minden összefüggésére vonatkozóan egységes rosszhiszeműségéről értekezik. Nehezen hihető például, hogy a magyar politikai vezetés pusztán azért adta fel „hirtelen a telepesek kérdésében tanúsított radikális álláspontját" 1938. december 1-én (vagyis már három héttel az „okkupáció" után), mert a szlovákiai birtokaik kisajátításától tartó befolyásos magyar földesurak és egyházi méltóságok nyomást gyakoroltak rá.
