Századok – 2004
Történeti irodalom - Georges Duby: Folytonos történelem (Ism.: Gyáni Gábor) III/762
762 TÖRTÉNETI IRODALOM Georges Duby FOLYTONOS TÖRTÉNELEM Napvilág Kiadó, 2000. A francia történészek körében kedvelt műfaj a személyes hangvételű elméleti-módszertani esszé. Hadd emlékeztessek egyebek közt Marc Bloch A történész mestersége című könyvére. Duby maga szintúgy többször engedett már az önreflexió csábításának. A Guy Lardreau-val folytatott beszélgetései (Párbeszéd a történelemről. Budapest, 1993; az eredeti francia kiadás: 1980.) mellett megemlíthetjük az Essais d'égo-histoire című, Pierre Nora által szerkesztett gyűjteményes kötetbe írt szakmai éntörténetét és persze mostani kötetét szintúgy. Duby bizonnyal a legismertebb francia történész ma Magyarországon, hiszen hét könyve jelent meg ez idáig magyar nyelven. Szóban forgó, eredetileg 1991-ben publikált rendhagyó munkájában arról ad számot, hogy miként alakult történetírói szemléletmódja az idők során, milyen szellemi mozgatórugók hatottak rá, illetve milyen intellektuális környezet vette körül. Ez utóbbinak az ad különösen nagy jelentőséget, hogy Duby — az Annales második nemzedékének egyik meghatározó alakjaként — egy teljes tudós nemzedékről vall saját szellemi önéletrajza kapcsán. „A történet, melyet elmesélek, nemcsak rólam szól, hanem az egész francia történeti iskola elmúlt fél évszázadáról" (8. old.). A könyvben előadott kerek történet — a szerző néhány évvel a könyv megjelenése után (1996-ban) meghalt, és az Annales legfényesebb korszaka is véget ért időközben — a nagy medievista tudósi ars poeticájába vezeti be az olvasót. Nagy haszonnal forgathatja tehát a művet mindenki, aki Duby történeti munkáiban kíván elmélyülni, és persze mindenki más is, aki kíváncsi rá, hogy milyen szellemi impulzusok hatására miféle átalakulásokon ment keresztül a történetírói gondolkodás a 20. század második felében. Az utóbbi időben azért kezdtek nálunk egyesek aggodalmaskodni, mert veszendőbe látszik menni a történeti valóság objektivitásának régről táplált történetírói meggyőződése; s ezért határozottan fel is léptek a posztmodern mételye által terjesztett ismeretelméleti szkepticizmus „kishitűsége" ellen. Már pusztán emiatt is fontos tehát, hogy kézbe vegyük a posztmodern fertőzéssel aligha gyanúsítható Duby e munkáját, hogy tisztán lássuk magunk előtt: milyen történetírói tapasztalatok szülik napjainkban ezt a szkepticizmust. Hiszen Duby (s ennek már a Párbeszéd a történelemről című interjúkötetében is hangot adott), nem hisz többé abban a hagyományos történész krédóban, mely szerint a történész a források gondosan összegyűjtött és általa (is) megrostált anyaga révén előbb vagy utóbb mintegy rátalál a múlt valóságára, melyet mint történelmi igazságot tárja végül az olvasó elé. Ahogy írja: „úgy gondolom, hogy a tények viszonylagosak, a lényeg az »elevenség«, tehát az a »hevület«, amelyeket a történész valójában nem »megőriz« (a forrásokból ez teljesen eltűnt), hanem maga hozza létre és tartja állandóan életben" (55. old. - kiemelés Gy. G.). Majd hozzáfűzi: kezdettől az volt a célja, hogy „nemcsak a tényeket relativizálja, hanem a pozitivizmus szent objektivitását is" (uo.). Duby, szerencsére, azon túl, hogy kinyilatkoztat, egyúttal bizonyít is. Saját kutatói gyakor- ( latából vett példákkal érzékelteti, hogy mit jelent a történeti tény fogalma, és hol, illetve mi módon konstruál a történész már munkája legelején, a forráskutatás fázisában, és később is, amikor írni kezd. A munka bizonnyal legérdekesebb részei ezek, mivel mindaz, amit Duby itt előad, kézzelfoghatóan hitelesíti hirdetett történetírói elveit. Mert milyen dilemmákat is vet fel elsőként a forrás történetírói értelmezése, különös tekintettel a forrásnak az általa referált valósághoz való viszonyára? Duby egy 1090 körül a Cluny kolostorban keletkezett, de csak másolatban fennmaradt oklevél interpretációja során mutatja be a helyes szövegértés buktatóit. A fő nehézséget, mint mindig, ezúttal is az jelenti, hogy mit jelentenek a szavak, melyek szótári jelentése legföljebb csak egyik lehetséges értelmüket adja kezünkbe. Van úgy, hogy a szó tényleges (korabeli!) értelmére a szövegen belüli kontextusból lehet csupán következtetni. A servus szó kapcsán jegyzi meg: „Nem felejtem el, hogy a szövegkörnyezetben a liber szó ellentéteként jelenik meg" (47. old.). Van úgy, hogy a többi forrásból nyert ismeretek alapján kölcsönzúnk a szónak egy bizonyos jelentést. Ezt az alapjában deduktív eljárást azonban nem mindig és nem feltétlenül követheti a történész, mivel ahogy „Marc Bloch is rámutat, a társadalom nem geometriai alakzat" (uo.). Van úgy, hogy a common sense segít megfejteni a forrásszövegek szavainak és kifejezéseinek különös értelmét. S végül azzal is számolnunk kell időnként, hogy az átírás, a másolás eltorzítja az eredeti textust.
