Századok – 2004

Történeti irodalom - Georges Duby: Folytonos történelem (Ism.: Gyáni Gábor) III/762

763 TÖRTÉNETI IRODALOM A forrásszövegekben szereplő szavak (fogalmak) és a valóság közti kapcsolatot ilyenformán csupán értelmezési eljárások sokasága révén tisztázhatjuk, de még így sem lehetünk benne teljesen biztosak, hogy a hitelesség próbáján átment források közvetlenül magáról a valóságról szólnak. Ez azután idővel meg is érlelte Dubyben azt a felismerést, hogy „köztem és az igazság között függöny van, mégpedig maguk a mégoly őszinte és gondosan kiválogatott források, amelyekből ismereteimet szerzem" (34. old.). Ezt a függönyt nem lehet máshogy elhúzni, csak ha birtokunkban van az a hipotetikus koncepció (vagy elvárás), amely „szóra bírja", mert meghatározott értelemmel ruházza fel az önmagában jelentés nélküli és persze mindig többértelmű forrásszöveget. „Amikor kezembe vettem a clunyi okleveleket, tele volt a fejem előzetes elképzelésekkel. Elődeim és útitársaim munkájának ismeretében már összeállítottam a programomat, kérdéseket fogalmaztam meg. Nagy részben ezektől függött, hogy mit olvasok ki a dokumentumokból — az ember mindig azt találja meg először, amit eleve keresett" (55. old. - kiemelés Gy. G.). Nem ér persze véget a történész konstruáló tevékenysége akkor sem, amikor elkezdi írni a múlt történetét. Ehhez azonban akkor foghat csupán hozzá, ha már maga előtt látja az egész történetet. „Először gondosan felépítem a szerkezetet, [... amely] egészében már követi az épület alakját, mert rögtön magam elé kell képzelnem az egész építményt. [...] Ezt követően az épület vázát pontról pontra megerősítem, megvastagítom az íveket, rátérek a részletekre, amíg ki nem feszítem a sűrű hálót, amelyben minden érvnek, minden gondolatnak helye van a megfogalmazás logikus menetében" (54. old.). A történész így ahhoz a tervezőhöz válik hasonlóvá, aki némi függetlenség birtokában alkot kerek egészet a részek, a töredékek nagy halmazából. Hiszen kutatóként és történetmondóként folyton azt tapasztalja, hogy „az építőanyag hiányos, töredezett, egyenetlen". Ezért, szól Duby vallomása: „Nem kerülhettem el, hogy itt-ott lesimítsak néhány szegélyt, egymáshoz kellett illesztenem az építőköveket, főként pedig ki kellett töltenem a köztük lévő hézagokat". Mindez persze aligha lenne megoldható megfelelő műveltség és képzelőerő, helyesebben az általuk biztosított „tervezői függetlenség" nélkül (56. old.). Ezen megfontolások alapján gondolja Duby, hogy a történész soha sem elégedhet meg a tények egyszerű felsorakoztatásával. A bouvines-i csatáról írt monográfiájában éppen ezért nem az események puszta rekonstruálását, hanem megértésüket tűzte célul maga elé, nevezetesen „hogy mit jelentett egy csata, a béke, a háború, a becsület a csatát megvívó harcosok számára". Mindez azonban messze túlmutat már a tények szokványos világán. A megértő történetírásnak ilyenformán szinte létérdeke, hogy szakítson azzal a tartózkodó, a tárgyával szemben kellő távolságot tartó beállítódással, melyet a sine ira et studio eszménye jegyében mindig számon szoktak kérni a történészen. Hiszen az adott esetben: „Arra kell törekednem, hogy a dolgokat a katonaemberek szemével lássam, azonosulnom kell velük, bár már csak árnyak, és ez a megtestesítési, újraélesztési erőfeszítés megköveteli, hogy önmagamat, szubjektív valómat is beleadjam" (57. old.). Vessük össze Duby történészhitvallását (és konkrét munkamódszerét) azokkal a „posztmodern"-ként megnevezni (inkább megbélyegezni) szokott elméleti belátásokkal, melyekre ő maga nem hivatkozik ugyan, de melyekkel mégis feltűnően összhangban állnak történetírói elvei. Lássuk először tény és valóság viszonyát. Duby megkérdőjelezi, hogy a tény közvetlenül azonosítható lenne , akár a történelmi eseményekkel, akár pedig a forrásadatokkal. A tény nem azonos az eseménnyel, állítja, mivel „egy esemény mindig csak a róla adott beszámoló révén létezik" (110. old.). De a forrás sem tény még önmagában, hiszen a korabeli tanúvallomás csupán egy lehetséges beszámoló valamely múltbeli eseményről. A forrásokat faggatva soha sem magáról az eseményről, hanem arról szerzünk tudomást, hogy milyen fogalmat alkotott magának a valamikori valóságról a tanúvallomás szerzője. Korábban, írja Duby önvallomásszerűen, „azt vártam a dokumentumoktól, hogy azoknak a tényeknek az igazságát tárják elém, amelyek emlékének megőrzése volt a feladatuk. Hamarosan észrevettem, hogy ez az igazság elérhetetlen, és a történésznek csak közvetítőn, tanún keresztül van esélye a megközelítésére, nem a tényekre kérdezve rá, hanem arra, hogy a közvetítő hogyan számol be róluk". (98. old. - kiemelés Gy. G.). Mindaz, amit Duby történetírói elveiről a könyvből eddig kihámoztunk, egyértelműen bizonyítja, hogy történészünk könyörtelenül leszámolt a mindenható történeti szövegkritika (magyarán: a forráskritika) dogmatizmusával. A pozitivista ethosz jegyében, részletezi tovább, a történész hajlamos közvetlenül a forrásból következtetni az általa referált valóságra. E művelet közben két dologra figyel elsősorban: arra, amit az igazság szándékos eltorzításának, illetve arra, amit előítélet, netán tudatlanság következményének tekint. Az első esetben a forrás „hamissága" mindenekelőtt a szöveget létrehozó személy politikai meggyőződéséből látszik fakadni, s ezt konstatálva a historikus gyakran épp saját kora pszichológiáját és politikai attitűdjét vetíti vissza a múltba. Amikor viszont