Századok – 2004
Történeti irodalom - Bencze László: Solferino (Ism.: Majoros István) III/760
761 TÖRTÉNETI IRODALOM leírást adott volna a háborúról, s az olvasó is vaskosabb könyvet vehetett volna a kezébe, a német nyelvű anyag alapján megrajzolt kép azonban aligha módosult volna alapvetően. A szerző ugyanis a rendelkezésére álló adatok alapján kiegyensúlyozottan mutatja be a szembenálló feleket. Érdekes ebből a szempontból a francia és az osztrák hadsereg összevetése. A francia katonát általános ismeretek megszerzésére, írni, olvasni, számolni tudásra is kötelezték a katonai kiképzéssel egyidőben, míg az osztrák hadseregben egy 1856-os felmérés szerint a legénységi állomány alig 24%-a rendelkezett alapvető ismeretekkel, a tiszti rangot pedig katonai képzettség nélkül is meg lehetett szerezni az ún. ezredtulajdonosi rendszernek köszönhetően. S ez az összehasonlítás nem csupán azért érdekes, mert már az indulásnál francia fölényt mutat, hanem azért is, mert amikor a franciák a poroszokkal kerülnek szembe 1870-ben, a helyzet megfordul, s a francia katona általános műveltsége alul marad a poroszéval szemben. Nem véletlenül mondták, hogy az 1870-1871-es háborút a porosz tanító nyerte meg. Úgy tűnik, hogy az általános értelemben vett tudás vagy annak hiánya már az 1859-es háborúban is éreztette hatását. Bencze László könyve az ún. hadművészet taglalása mellett kitér annak hétköznapi következményére, a pusztulásra, a szenvedésre is. A sebesültekkel, a hadifoglyokkal szembeni viselkedés alapján a harcoló felek között alig lehet különbséget tenni, s a szerző adatokkal illusztrálja a 19. századi háborúk, s köztük az itáliai harcok embertelenségét. Még a történelmen edzett történészt is megdöbbenti, hogy a lützeni csata után I. Napóleon és kíséretének kocsijai a főhadiszállást elhagyva keresztülhajtottak a saját sebesültjeiken, s a kerekek darabokra szaggatták őket. A polgári demokrácia felé haladó, s a humanitás századának nevezett 19. századi Európában megszokott dolog volt, hogy a harcoló felek a saját sebesültjeiket is sorsukra hagyják, az ellenfél pedig lemészárolja őket, ahogy ez az itáliai háborúban is előfordult. Mindezt tetézte, hogy a sebesültek ellátása egyik oldalon sem volt megszervezve, aminek az volt a következménye, hogy a még menthetők is elvesztek az egészségügyi hálózat szervezetlensége miatt. A szerző azonban nem csupán sokkol adataival, hanem felvillantja a humanitás elemeit a háború embertelenségében. A napóleoni háborúk végén megjelenő s a bajbajutottakat segítő német asszonymozgalmakat említi, és az olasz asszonyokat, akik ugyanezt tették az itáliai háborúban. A women's studies művelőinek van mit kutatniuk ezen a területen is. A nők áldozatos munkája szolgált példaként arra, hogy a háborúk idején csődöt mondó egészségügyi szolgálatot ki kell egészíteni önkéntes ápolócsoportok tevékenységével. Ezek a törekvések, valamint Henri Dunant és más svájci polgárok kezdeményezése vezettek 1863-ban a Nemzetközi Vöröskereszt létrehozásához. A szerző a háborús egészségügy mellett szükségszerűen vázolja fel a hadműveletekhez szorosan kapcsolódó diplomáciai hátteret is. Még a könyv elején hivatkozik Radetzky 1852-es emlékiratára, amelyben a tábornok figyelmeztette Ferenc Józsefet, hogy az itáliai jelenlét semmi előnyt nem jelent Bécsnek, ezért Itáliát fel kell adnia, s a kárpótlást a Balkánon kell megtalálni. Érdemes lett volna utalni arra, hogy az angol diplomácia már 1848-ban erre ösztönözte Bécset, s az osztrák külügyi vezetés éppen Radetzky katonai sikerei miatt mondott le itáliai tartományainak feladásáról. A diplomácia különösen Solferino napján kap fontos szerepet, s a szerző ezt a porosz attasé táviratával érzékelteti. Ebben Poroszország tudatta, hogy Ausztria nem gyengíthető meg annyira, hogy az európai egyensúly felboruljon, s a nyomaték kedvéért a Német Szövetség több hadteste megindult a francia határ felé. Mindehhez jött Oroszország és Anglia fellépése, majd a francia katolikusok szólították fel III. Napóleont a pápa hatalmának védelme érdekében. Ennek következménye csak a háború befejezése lehetett, előbb a Villafrancánál kötött fegyverszünettel, majd a békével, amely azonban nem július 15-én született meg, amint a könyv írja, hanem november 10-én Zürichben. Bencze László Solferino következményeit tömören fogalmazza meg azzal, hogy „egyik európai uralkodó sem akart kiszámíthatatlan, vak erőszakkal szembeszállni, vagy saját tömegei áldozatává válni". Solferino s a nyomában keletkező itáliai népi mozgalom ugyanis valóban több volt, mint az egységes Olaszország lehetősége. Egyet lehet érteni a szerzővel abban, hogy „a nemzeti önrendelkezési jog nemcsak Ausztriát fenyegette", hanem a Török Birodalmat, Orosz-Lengyelországot, sőt az egész kontinenst, persze csak akkor, ha a háború folytatódik. S bár a szerző nem mondja ki, kutatásai alapján csak azt a következtetést lehet levonni, hogy a háború nem csupán a már említett diplomáciai háttér miatt ért véget, hanem azért is, mert a hadviselő felek kimerülése miatt katonailag sem lehetett folytatni. Ez Cavournak és a magyar emigrációnak persze csalódást okozott, Európa azonban megmenekült egy nagy háborútól s annak minden következményétől. Majoros István
