Századok – 2004

Történeti irodalom - Bencze László: Solferino (Ism.: Majoros István) III/760

760 TÖRTÉNETI IRODALOM diplomáciát. A „katonacsizmás wilsonizmus" és az „iszlám reneszánsz" geopolitikai határain (is) lévő magyar társadalom- és politikaváltozás ekként olyan makrostratégiai középpályára kényszerül, amelyen a küzdő felek nem csupán a gólarányok szempontjából különböznek, hanem a kultúrák interferenciája szempontjából is. Borsi-Kálmán madách-i alapokra helyezett bizodalma itt találkozik azzal a regionális önismerettel, amely kevésbé a fukuyamai vagy huntingtoni jóslatra reflektál, inkább a tájegységi kultúraváltozások kispályás megoldásaira. A szerző (bár ehelyütt is megkapta Fejtő Ferenc elfogultan kritikus előszavát) nem váija el olvasóitól, hogy besorolják, hogy történésznek, politológusnak, kisebbségpolitikusnak vagy geostratégának minősítsék. Amit ír, az műfaját tekintve nem tisztán mikrotörténelem, nem is kuitúrdiplomácia-elmélet, nem minoritástörténet, sem etnogeográfia. Egyfajta történeti és politikai antropológia talán, morálhistóriával és interkulturális kommunikációval fűszerezve. Hibrid műfaj - de konzekvens, kihívó és érdekes. Sokan lesznek a történész pályatársak között, akik fujjognak majd a lelátón, de mint játszma, ez a vállalás és ez az oeuvre rendkívül következetes, küzdőképes és eredményes. Nem baj, hogy van ilyen. Olyasmi, amit olvasni és tanulni, vitatni és továbbadni egyaránt érdemes. Olyasmi, ami még nem a labdarúgás diszciplínája, de már a diszciplínák között megindult sportszerű küzdelem eredménye ... A. Gergely András Bencze László SOLFERINO Paktum Nyomdaipari Társaság, Budapest, 2001. 239 o. Solferino említésére még a történelemben jártasabbaknak is elsősorban a Nemzetközi Vöröskereszt jut eszükbe. Pedig 1859-ben, az itáliai háború döntő csatájának lényegesen nagyobb volt a tétje. Itt és ekkor dőlt el az olasz egység kérdése, s a háború következményeként 1860 márciusában megalakult az Olasz Királyság, amely már Piémont és Lombardia mellett a közép-itáliai területeket is magában foglalta. Egy évvel később, amikor a torinói parlament II. Viktor Emánuelt Olaszország királyává kiáltotta ki, már csak Velence és Róma hiányzott az egységes Olaszországból. Bencze László könyve azonban eddig már nem megy el, kizárólag az itáliai háborúval foglalkozik, s a hadtörténész szemével nézi az eseményeket. A hadtörténelmet azonban tágan értelmezi, s az itáliai háborúról amit el lehet mondani, azt elmeséli az olvasónak. Részletes leírást ad a csataterekről. A magentai például egy 20 km hosszú és 6 km széles ellipszis alakú plató volt, ahol a szőlőültetvények, eperfák, kukoricatáblák, s a buja növényzet, valamint a drótokon lógó szőlő-girlandok lehetetlenné tették a lovasság alkalmazását. A szerző ezért már az elején kiemeli, hogy az észak-itáliai terep nem kedvezett a tömeges lovasrohamoknak, ezért az osztrák lovasság nem érvényesíthette fölényét a piemontival szemben. S ehhez még azt is hozzáteszi, hogy a hadszíntér inkább az Algériában alkalmazott francia taktikának felelt meg, s nem a döntő csatát kereső, a tömegek bevetésére épített osztrák hadműveleti szokásoknak. Úgy tűnik, ebben a háborúban a hadászati tradíció és a terepviszonyok összhangja vagy különbözősége már az elején sejtették a végkimenetelt. Nem véletlen ezért, hogy a szerző a terepviszonyokról pontos adatokkal szolgál. Megtudjuk, hogy a csatát megelőző esőzések miatt a Ticino folyó megáradt, s 210-250 m széles akadályt képezett a csapatoknak. A vele párhuzamos csatorna 10 m széles és 2-5 m mélységű volt, és két partját hat fa- és egy vasúti híd kötötte össze. A solferinói csata egy 15x15 km-es területen zajlott le, s a szőlők, eperfák itt is akadályt jelentettek a harcolóknak, akiknek a helyzetét még a tikkasztó hőség és a vízhiány is nehezítette. S bár mindkét említett csatatér viszonylag kis területű volt, a magyar olvasónak mégis nehézséget jelenthet az észak-olasz hadszíntéren való eligazodás. A könyv végén található jól megszerkesztett térképek segítségével azonban maga elé képzelheti a részletesen leírt vidékeket. Igényesség, precizitás Bencze László munkájának a meghatározó jellemzője. A szerző nagy mennyiségű német nyelvű irodalmat és bécsi levéltári forrást dolgozott fel könyve megírásához. Érdekes lett volna persze, ha mindezt összeveti az olasz nvelvű irodalommal és dokumentumokkal, netán a franciával. Biztos, hogy egy ilyen jellegű feldolgozás árnyaltabb