Századok – 2004

Történeti irodalom - Salacz Gábor: A főkegyúri jog és a püspökök kinevezése a két világháború között Magyarországon (Ism.: Gergely Jenő) I/256

259 TÖRTÉNETI IRODALOM hogy ezzel végleg elenyészett-e a magyar király főkegyúri joga, avagy a provizórium idején annak gyakorlása csupán szünetel, egyébként integritása továbbra is fennáll, s a törvényes uralkodóval a gyakorlata is feléled. Salacz könyvének érdeme egy, a korszakkal foglalkozó történeti irodalomban is mellőzött témának az exponálása: a főkegyúri jog gyakorlásának szünetelése idején annak nem főpapkinevezéssel kapcsolatos jogosítványait nagy részben továbbra is gyakorolta a magyar kormány, a kultuszminiszter. Ez vonatkozik a fentebb már említett vagyonfelügyeletre, de ebből fakadóan adódott belőle egy — legalábbis elméletileg erős — eszköze a magyar államnak a főpapkinevezések befolyásolására. Ez pedig úgy foglalható össze, hogy a pápa által kinevezett ordinariusnak hűségesküt kellett tennie a kormányzó (korábban a király) kezébe, és ezt követően adta át neki a kultuszminiszter a stallummal járó javadalmat. A korszakban, amikor a Szentszék a kormány kifejezett ellenzése dacára nevezett ki egyeseket magas méltóságokba, kilátásba helyezték a javadalom átadásának megtagadását. Mindez azonban még komoly fenyegetésként sem volt értelmezhető, mert sokkal nagyobb érdek volt a magyar-szentszéki jó kapcsolatok ápolása, itthon pedig az állam és az egyház egymásra utaltsága, mint egy-egy — nem utolsó sorban személyes érdekek által is motivált — konfliktushelyzet kiélezése. Az 1920-as években a kinevezésekkel kapcsolatos vitákban az Apostoli Szentszék álláspontja kerekedett felül, ami bizonyára nem vonatkoztatható el sem a nagypolitikától, sem a Vatikánon belüli irányzatok küzdelmeitől. A trianoni Magyarország nemzetközi elszigeteltségén nem oldott a „vatikáni kapcsolat", Rómában inkább csak szavakban méltányolták az ezeréves magyar kereszténységet, az állam és egyház évezredes együttműködését, a hazai katolicizmus Európa-szerte egyedülállóan kiváltságos közjogi, vagyoni helyzetét. (Sőt inkább tapasztalható volt — amint erre a szerző a 39-40. oldalon maga is utal —, hogy a szentszéki prelátusok alig leplezett irigységgel figyelték a magyar főpapok gazdagságát, akik barokk nagyurak voltak a hivatalnok monsignorékhoz képest.) A magyar állam szinte egyedüli partnert remélt a Vatikánban a trianoni határok ideiglenességének fenntartásában: abban bízott, hogy a Szentszék nem osztja meg a politikai határok által szelt ősi magyar egyházmegyéket az új határok mentén. Ez a törekvés azonban csak részben járt sikerrel, hiszen az egyetemes egyházi érdekek azt kívánták, hogy a Szentszék tudomásul vegye a realitásokat. A Vatikánban a „francia lobbi", élén Tisserant bíborossal, a Keleti Egyházak Kongregációjának prefektusával az utódállamok megnyerését fontosabbnak tartotta a magyar revíziós ábrándoknál. Főként az erdélyi magyar katolicizmus rovására kedvezett a román görög katolikusoknak, azt remélve, hogy így közelebb juthatnak az ortodoxia visszatérítéséhez a római egyházba. (Ami persze éppúgy illúzió volt, mint a magyar jogfenntartás és állagőrzés.) A bíboros államtitkár, Pietro Gasparri, úgy is, mint Serédi mentora, a kiegyenlítés reálpolitikáját követte, s a magyar félnek tett kisebb engedmények mellett az alapkérdésben keményen érvényesítette a vatikáni érdekeket. Az 1920-as évek első felének legnagyobb bonyodalmakat okozó főpap-kinevezési ügye a kalocsai érseki szék betöltése volt. Salacz ezt napról napra, iratról iratra haladva szisztematikusan ismerteti. Az igen alapos anyagból kitűnik, hogy a magyar fél tudomásul vette: a főpapkinevezés kizárólag 'a Szentszék joga, a főkegyúri jog gyakorlása szünetel. A Vatikán ebben az esetben — minden állammal kapcsolatban, amellyel diplomáciai viszonya volt — diplomáciai úton érdeklődött: van-e a kormánynak a kinevezendő ellen politikai kifogása? Ha volt, akkor mibenlétének közlésére is igényt tartott. Ezt viszont a kormány érthetően a magyar belügyekbe történő beavatkozásnak tekintette, és elzárkózott a „politikai kifogások" közlésétől. Kitűnik ugyanis a személyi döntésekből, hogy a Vatikán nem volt hajlandó a kormányzati politikában részt vevő, vagy azzal azonosuló klerikusok kinevezésére, előléptetésére. így Klebelsberg és Bethlen „állandó" püspökjelöltjéből, Vass József miniszterből soha nem lett püspök, be kellett érnie kompenzációként a kalocsai nagyprépostsággal. A kormányzat mellett magát exponáló csanádi püspök, Glattfelder Gyula sem lehetett ekkor kalocsai érsek, amint Prohászka Ottokár ide történő prezentálása sem járt sikerrel. (Bár az ő esetében a Szentszék formálisan indexre tételére, és nem politikai okokra hivatkozott.) Az 1920-as évek második felében azonban — amint Salacz fejtegetéséből kitűnik — a Vatikán sem tarthatta fenn mereven elzárkózó álláspontját. A magyar főpapok ugyanis — eltérően más országoktól — nálunk nem csak egyházi vezetők és erkölcsi tekintélyek, hanem nemzetgazdaságilag is jelentős vagyonnal rendelkező fontos közjogi tényezők is voltak. A mindenkori magyar kormánynak közelről sem lehetett közömbös, hogy egy-egy stallum betöltésekor a vele rokonszenvező, politikáját támogató vagy legalábbis az iránt lojális személyek kerülnek-e előtérbe, avagy a rezervált, távolságot tartó legitimisták, apolitikus lelkipásztorok vagy tudós professzorok az esélyes kandidátusok? A provizórikus állapotoknak megfelelő „megoldást" végül is Gasparri bíboros az 1927 má-