Századok – 2004
Történeti irodalom - Salacz Gábor: A főkegyúri jog és a püspökök kinevezése a két világháború között Magyarországon (Ism.: Gergely Jenő) I/256
260 TÖRTÉNETI IRODALOM jusában a magyar kormánnyal jegyzék formájában is közölt levélben találta meg. (A dokumentumot „egyszerű megegyezésnek", intesa semplicének nevezték.) Eszerint a magyar kormány tudomásul veszi, hogy a püspökök kinevezése kizárólag a Szentszék joga, és a Vatikán jelöltjeivel kapcsolatban politikai kifogásokat emelhet. A Gasparri által megfogalmazott kompromisszum értelmében azonban a Szentszék lehetővé teszi, hogy a magyar kormány illetékes közege nem hivatalosan, nem diplomáciai jelleggel, hanem „magánúton" megjelölje azt vagy azokat a személyeket, akit vagy akiket az üresedésben lévő stallum betöltésekor szívesen venne. (A közlés azonban nem jelent prezentációt, a Szentszék ettől függetlenül is kinevezheti a saját jelöltjét.) A tábori püspök esetében a Vatikán kész volt figyelembe venni a vezérkari főnök véleményét is, tekintettel a tábori Ordinarius különleges állására és feladataira. A megyéspüspökök kinevezésénél pedig a politikai kifogásokon tül a magyar kormány megjelölhetett egyéb akadályozó okokat is: az illető esetleges adósságait, az adott egyházmegye kormányzására való alkalmatlanságot vagy a kormány, esetleg a kormányzó iránti illojális megnyilatkozást. A megállapodást Budapesten megelégedéssel fogadták, de Klebelsberg úgy vélte, hogy lehetséges a magyar fél részéről a prezentáció elfogadtatása is a Vatikánnal. Hamarosan azonban csalódnia kellett, és az intesa semplicével is „az evés a puding próbája" esete állt elő. 1927 nyarán elhunyt Csernoch János bíboros hercegprímás, és a Szentszék a magyar kormány minden tiltakozása dacára Gasparri bizalmasát, Serédi Jusztinián bencés szerzetest „honorálta" esztergomi érsekséggel, a kánonjogi kódex munkálataiért az. Hogy Budapestet jobb belátásra bírják, Serédit a pápa előbb nevezte ki bíborossá, mint esztergomi érsekké. A konfliktus a szakirodalomból közismert, s ahhoz Salacz könyve sem ad nóvumot. Mi viszont ügy véljük, Serédi kinevezésének keresztülvitele arra (is) kellett, hogy figyelmeztesse a magyar kormányt: megállapodás ide vagy oda, ha a vélemények alapvetően különböznek vagy szemben állnak, akkor a Vatikán akarata érvényesül. De az is nyilvánvaló, hogy ezzel a két legfontosabb egyházi őrhelyre: Esztergomba és Kalocsára a Szentszék feltétlen bizalmát bíró főpapok (Serédi és Zichy Gyula korábbi pécsi püspök) kerültek. Az esztergomi érseki szék körüli bonyodalmak viszonylag gyorsan megoldódtak. Serédi a magyar kormánynak is megfelelő partnernek bizonyult. A Vatikáni Államtitkárság élén pedig hamarosan változás állt be: a nyugállományba vonuló Gasparri helyében a közép-európai állapotokat jól ismerő, s a magyar egyház és a magyar állam érdekei iránt nagyobb megértést tanúsító volt berlini nuncius, Pacelli bíboros lépett. így az 1930-as években a magyarországi főpap kinevezések zökkenőmentesen történtek, a Vatikán szinte minden esetben a budapesti személyi óhajoknak megfelelő klerikusokat emelt a püspöki méltóságokba. Még inkább így volt ez 1938-39 után, amikor az 1938-as Budapesti Eucharisztikus Világkongresszuson pápai legátusként részt vevő, és a magyar egyházról és politikai vezetésről igen pozitív benyomásokat szerzett bíboros a következő évben XII. Piusként lépett Szent Péter örökébe. Pacelli idején Rómában is jobban értékelték a magyar állam egyház iránti jóindulatát, a neki nyújtott támogatást, a szoros együttműködést. Míg az 1920-as évek közepén a budapesti nuncius hiába sürgette Csernoch hercegprímást és a püspöki kart, hogy közölje a Vatikánnal az egyházi javadalmak jövedelmét (hiszen a birtokok nagyságát ők is ismerhették), azt a püspökök többszöri sürgetésre sem szolgáltatták ki. (Az 1926. március 17-i püspöki konferencia ezzel kapcsolatos napirendi pontjára Salacz is hivatkozik a 24. oldalon lévő 17-es jegyzetben, és azt a benyomást kelti, mintha ezt követően a kért adatokat megadták volna. A további idevágó iratokból azonban kitűnik, hogy Csernoch bepanaszolta a nuncius eljárását Csiszárik révén a kormánynál, s a külügy sem helyeselte az adatok kiszolgáltatását. Kényszerűen végül is arra voltak hajlandók, hogy csak olyan adatokat adnak ki, amelyek a javadalmakra nehezedő terheket is feltüntetik. Csernoch a barátságtalan eljárásban a Szentszék erősödő centralizációs törekvésének megnyilvánulását látta. 1935-ben Hóman Bálint kultuszminiszter Pacelli államtitkárnál tett látogatásakor — immár a felhőtlennek tűnő jó viszony igazolásaként — részletes kimutatást adott át a magyar állam által a katolikus egyháznak nyújtott támogatásokról. Eszerint az állam évente költségvetésileg 1,7 millió pengő egyházi segélyt nyújtott a katolikus egyháznak. Évente kb. 20 millió pengőt fordított a katolikus iskolák fenntartására. Az apácazárdáknak és iskoláiknak 1922-1931 között 7 millió pengőt adtak. Ismertette, hogy az egyház főpapjai és szerzetesrendjei mekkora javadalmakkal rendelkeznek. A nem anyagi kedvezmények között említette a kötelező hitoktatást a népiskolákban és középiskolákban; a szerzetesek szabad betelepedését és házaik adómentességét; a klerikusok mentességét a katonai szolgálat alól; a tábori lelkészek állami fizetését; az egyházközségek szabad adókivetési jogát; az állam jogsegélyt ad a párbér és a kegyúri kötelezettségek behajtásához; a megyéspüspökök hivatalból tagjai a felsőháznak; az egyházi hatóságok szabadon kormányozzák iskoláikat, amelyek
