Századok – 2004
Történeti irodalom - Salacz Gábor: A főkegyúri jog és a püspökök kinevezése a két világháború között Magyarországon (Ism.: Gergely Jenő) I/256
256 TÖRTÉNETI IRODALOM Őszintén remélhetjük azonban, hogy a francia levéltárak mélyéről sok éves kutatás eredményeként előkerült és e sorozat keretében kiadott értékes dokumentumok nem csupán tudományos publikációkat fognak inspirálni, hanem azok tartalmát népszerűsítő cikkek, rádió- és tévéadások révén a téma iránt fogékony széles közvélemény is megismerheti majd. Kecskés Gusztáv Salacz Gábor A FŐKEGYÚRI JOG ÉS A PÜSPÖKÖK KINEVEZÉSE A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT MAGYARORSZÁGON (Dissertationes Hungaricae ex história Ecclesiae XVI. Mandatu Societatis Goerresianae edidit: Gabriel Adriányi. Budapest, 2002. Argumentum, 234.) A Bonni Egyetem egyháztörténész professzora, Adriányi Gábor által szerkesztett Dissertationes-sorozatban Salacz Gábor tollából immár a negyedik kötet látott napvilágot. Az Eötvös-kollégista és Szekfű-tanítvány Salacz Gábor (1902-1978) tudományos kutató munkájának és publikációinak középpontjában a magyarországi katolikus egyház 19-20. századi története állt, ezen belül is elsősorban a dualizmus kori egyháztörténelem kérdéseivel foglalkozott. Salacz a tradicionális, pozitivista történetíró-iskolához tartozott, s nem hagyott különösebb nyomot munkásságán Szekfű Gyula szellemtörténeti hatása sem. Mint kéziratban maradt műveinek kiadója, Adriányi megjegyzi, „e munkák mindegyikének meghatározó vonása, hogy megírásukat igen alapos levéltári kutatás, továbbá a témákat érintő addigi szakirodalom eredményeinek maradéktalan számbavétele előzte meg s nem utolsó sorban az, hogy a magyar egyháztörténet addig kevéssé kutatott területei közül átfogóan mutatnak be egy-egy időszakot." (233.) Salacz történetírói gyakorlatát minden állítását bizonyító történeti objektivitás jellemzi olyannyira, hogy az olvasó esetenként hiányolhatja a nagy tudású szerző fantáziáját, az egyháztörténet „betagolását" az adott kor köztörténetébe (politika-, társadalom- és művelődéstörténetébe). Salacz Gábor főkegyúri jogról szóló monográfiájának érdemi anyaggyűjtését minden bizonynyal az 1940-es évek végétől kezdhette csak el, hiszen alapforrása (amire még visszatérünk) Rómából, az ottani szentszéki követségről 1945 után szerencsésen hazakerült és az Országos Levéltárban őrzött jelentős terjedelmű irategyüttes. Miután a pécsi egyetemről eltávolították, 1951-től az Országos Levéltárban dolgozott, ám onnan is kitették, és ezt követően haláláig üzemi raktáros volt, illetve nyugdíjasként élt. Levéltárosként nyílt lehetősége a szentszéki követség iratainak, illetve a Külügyminisztérium állagainak a kutatására. A Prímási Levéltárban is ekkor vagy akár később mint nem tudományos kutató is búvárkodhatott. A kutatásokat és a munka megírását valószínűleg az 1960-as évek közepén zárta le, ugyanis könyvében nincs nyoma annak, hogy tudomása lett volna Csizmadia Andor 1966-ban megjelent „A magyar állam és az egyházak jogi kapcsolatainak kialakulása és gyakorlata a Horthy-korszakban" című, ezt a kérdéskört is részletesen tárgyaló monográfiájáról. (Csizmadiával egyébként korábban együtt dolgozott a pécsi egyetemen.) A mintegy 40 évig a fiókban elfekvő kéziratot Adriányi kezdeményezésére a kiadó „porolta le" és tette alkalmassá a kiadásra. A könyv „előéletének" azért szántunk ekkora teret, mert annak és szerzőjének sorsa jól érzékelteti a hazai egyháztörténet-írás általános problémáit. Azt is megállapíthatjuk, hogy az állami egyházjog sarkalatos kérdését képező főkegyúri jogról, annak mibenlétéről 1945-ig, s különösen a két világháború között gazdag irodalom született, ám ezt követően ha említésre is került, érdemi tárgyalására nem került sor, főként nem az új- és jelenkort illetően. Csizmadia Andor fentebb említett, ugyancsak alapos monográfiájában fontos, ám csak az egyik téma a főkegyúri jog és annak gyakorlata a Horthy-korszakban. Óhatatlanul felmerül a lehetősége a Salacz Gábor illetve a Csizmadia Andor által írtak összehasonlításának. Szembetűnő, hogy mindkét szerző nagyjából ugyanarra az alapvető forrásbázisra támaszkodott, ám Csizmadiának, aki töretlenül folytathatta tudományos munkásságát, nagyobb lehetőségei voltak a szélesebb körű forrásfeltárásra. Egyszerűbb számba venni, hogy mi az, amit egyikük sem használhatott? Nekik is nélkülözniük kellett az Apostoli Szentszék „irattermését", a Vatikáni Titkos Levéltárnak az 1918-1945 közötti korszakra vonatkozó gyűjteménye ugyanis akkor még teljes egészében zárva volt. A hazai forrásbázisok közül kardinálisnak számító kultuszminisztériumi iratanyag nagy része pedig megsemmisült az ostrom alatt; ami ezt túlélte, az 1956-os forradalom idején pusztító tűzvésznek esett áldozatul.
