Századok – 2004

Történeti irodalom - Salacz Gábor: A főkegyúri jog és a püspökök kinevezése a két világháború között Magyarországon (Ism.: Gergely Jenő) I/256

257 TÖRTÉNETI IRODALOM Mindkét szerzőnek rendelkezésére álltak az Országos Levéltár Külügyminisztériumi Levéltárában található szentszéki magyar követségi iratok, a minisztérium általános politikai és politikai rezervált iratai, és ők messzemenően ki is aknázták ezeket. Csizmadia emellett a központi kormányszervek más irattermését is hasznosította. Ugyancsak nélkülözhetetlen és igen gazdag forrásokat őriznek e témakörhöz az Esztergomi Prímási Levéltár fondjai (amiket ott a Csernoch- és Serédi-levéltárakban „categoriáknak" neveznek). Szerencsére az egyháziakkal szembeni nyomozati eljárások, így főként a Mindszenty-per kapcsán ezek az iratok a „bizonyítékokat" gyűjtőket nemigen érdekelték, így őrzési helyükön maradhattak. Csizmadiának lehetősége nyílt arra is, hogy az egyházmegyei levéltárakban is kutatásokat folytasson, bár azokban Esztergomhoz képest szekunder jellegű iratokat találhatott. Van azonban egy érdemi eltérés a két szerző, s a két könyv forrásbázisa között, ami éppen e főkegyúri joggyakorlat kapcsán nem hagyható említés nélkül. Az akkor veszprémi püspöki (ma érseki) levéltárban őrzik az egykori veszprémi kanonok, Csiszárik János almisi választott püspöknek, a monarchia szentszéki követsége kánonjogi tanácsosának, majd 1920-tól a magyar külügyminisztérium kánonjogi „tanácsosának" irathagyatékát. Csiszárik valamennyi szóban forgó ügyben valamilyen formában és szinten közreműködött, véleménye megkerülhetetlen volt, szakértelmét a kormányzat, elsősorban is a nunciussal és a Vatikáni Államtitkársággal közvetlen kapcsolatot tartó külügy nem nélkülözhette. (A püspökkinevezések kapcsán ugyanis a három mérvadó tényező: a hercegprímás, a kultuszminiszter és a külügyminiszter volt, amibe végső soron belefolyt a kormányfő és az államfő is. A kultuszminiszternek e téren szolgálhatott „tanácsokkal" a minisztérium I., katolikus ügyosztályának főnöke, aki rendszerint egy esztergomi kanonok volt.) Csiszárik 1932-ben rendkívüli követ és meghatalmazott miniszteri ranggal nyugalomba vonult és 1936-ban elhunyt. Nyilvánvalóan a legbizalmasabb és legkényesebb iratait, amelyek a püspökkinevezések személyi vonatkozásait érintették, vihette magával Veszprémbe. Csizmadia Andor annak idején ezeket az iratokat is kutathatta, és jegyzetapparátusában számos esetben hivatkozik is rájuk. Salacz Gábornak is tudnia kellet ezen iratok létezéséről, azonban számunkra ismeretlen okok miatt nem használ(hat)ta őket. (Megjegyezzük, hogy az 1990-es évek elején - amikor „A katolikus egyház története Magyarországon 1919-1945" című monográfiánkhoz újabb forrásokat gyűjtöttünk, megkíséreltük a Csiszárik-iratok kutatását is, ami elől azzal zárkóztak el, hogy a hagyaték „rendezés alatt" áll.) Salacz és Csizmadia nagyrészt azonos forrásbázisra építkező könyvei a főkegyúri jog mibenlétének értelmezésében némileg eltérnek egymástól, míg a püspökkinevezések gyakorlatának bemutatása és elemzése során nem fedezhetünk fel közöttük érdemi véleménykülönbségeket. Salacz Gábor álláspontja közelebb áll a Szentszék és a „hivatalos" katolikus egyház felfogásához a főkegyúri jogot illetően, míg Csizmadia a magyar közjogi álláspont iránt mutat nagyobb megértést. A katolikus egyházi felfogás szerint a főkegyúri jog (ius supremae patronatus) „a magyar királynak mint katolikus uralkodónak az egyház pártfogása címén az egyháztól szerzett egyházjogi személyes kiváltsága volt. A kiváltság eredete pedig az egyházi jogterületen pártfogói szándékkal tett tényleges intézkedésekben gyökerezett. A jogkörnek a tartalma maga nem írható pontosan körül, nem határozható meg semmiféle egyházi okmánnyal vagy általános egyházjogi szabállyal. Az általános egyházjogban nem tárgyalt speciális magyar királyi privilégium volt tehát, mégpedig személyes s nem egyszerűen reális privilégium, mint amely a magyar királyi méltósághoz, a magyar államfői tisztséghez vagy a magyar állami szuverenitáshoz lett volna kötve A főkegyuraság kiváltság s nem szerződés, s mivel a vele járó jogosítványok az egyháztól szerzettek, állandóan egyháziak is maradnak, s nem válhatnak egyszerűen visszavonhatatlan államjogokká. A kiváltságnál a megszűnés okait az adományozó egyház mondja ki és ítéli meg" - írja Salacz Lepold Antal esztergomi kanonokra hivatkozva. Egyszerűbben fogalmazva tehát a főkegyúri jog a magyar királynak mint katolikus uralkodónak az egyház pártfogása címén az egyháztól kapott egyházhatósági személyes jellegű kiváltsága, és nem a magyar állam vagy államfő reális joga. A főkegyúri jogból fakadó jogosítványok legfontosabbika, hogy az uralkodó a Szentszéknek kinevezendő püspököt, apátot, prépostot nevezzen meg, illetve ilyen címeket adományozzon. Az egyházi felfogás szerint ezen jog nem főpap-kinevezési jog, mert az kizárólag a pápáé, hanem „bemutatási jog" (ius praesentandi), prezentálási, javaslattételi jog, s a kinevezés (nominatio) kizárólag a pápát illeti meg. A konstanzi zsinat 1414-ben elismerte Zsigmond prezentálási jogát. Werbőczy Hármaskönyve pedig már arról szólt, hogy a megüresedett egyházi javadalmak adományozása tekintetében a pápa semmi más jogot nem gyakorol, mint a király által történt kinevezéseket megerősíti (praeconisatio). A Habsburg uralkodók mint apostoli magyar királyok idején már nem is képezte vita tárgyát a főkegyúri jog léte, hanem csupán annak terjedelme. Mária Terézia alatt vált a legteljesebbé az