Századok – 2004
Történeti irodalom - Le Livre Noir du Colinialisme. XVI–XX siécle: de l’extermination á la repentence (Ism.: J. Nagy László) I/247
249 TÖRTÉNETI IRODALOM gaság intézménye. (A rabszolgaság a legtovább Szaúd-Arábiában — 1962-ig — és Mauritániában — 1980-ig — létezett hivatalosan.) A rabszolgakereskedelemnek Afrika demográfiai helyzetére gyakorolt negatív hatásával külön tanulmány is foglalkozik, de szinte valamennyi írás érinti. A szakirodalom egybehangzó következtetései szerint a 15-19. század között mintegy 13 millió afrikai került a transzatlanti kereskedelem vérkeringésébe, fele az ültetvényes gazdálkodás fénykorát jelentő 18. században. Számítások szerint egyharmaduk volt nő, és 2 millióra tehető azoknak a száma, akik útközben vesztették életüket (106., 574. o.) A tanulmányok nagyobb része — érthetően — a francia (Algéria, Indokína, Haiti) és a brit (India) gyarmatosítással foglalkozik, de olvashatunk a holland (Indonézia) és a belga (Kongó) kolonializmust elemző cikket is. A sokféle érdekből és irányzatból összetevődő antikolonializmus kialakulásának történelmi folyamatát taglaló cikkek — reálisan szemlélve a 20. században mozgalommá növő irányzatnak a politikai erejét — rámutatnak arra, hogy a gyarmati rendszerek döntően a saját súlyuk alatt omlottak össze, „a Kiplingnek oly kedves 'fehér ember terhe' túlságosan súlyosnak bizonyult" (612. o.). Ez egyáltalán nem jelenti a gyarmatokon kibontakozott függetlenségi mozgalom — vagy háború — szerepének a lebecsülését, csupán azt, hogy ha a gyarmatosító ország biztosítani akarta a gazdasági-társadalmi fejlődést, akkor meg kellett szabadulnia gyarmataitól, és a kapcsolatoknak (függési rendszernek) más formáit kellett kialakítania. Ezért beszél a könyv Bevezető írásában Marc Ferro „multinacionális imperializmusról" (33. o.). Vagyis a függetlenné vált gyarmat már nem csupán egy, hanem több ország — vagy nemzetközi szervezet (pl. a Világbank) •— számára szabad működési terület. A szerző — nemzetközi hírű jogász, jogtörténész — szemléletesen érzékeltetve a gyarmatosítók felelősségét azt mondja, hogy az európaiakat, ha perre kerülne sor, két vádpontban lehetne elmarasztalni: betöréses lopásért a kezdeteknél (kolonizáció), a befejezésnél (dekolonizáció) pedig segítségnyújtás elmulasztásáért (644. o.). A könyv aktualitása, mának szóló mondanivalója szinte valamennyi tanulmánynál kitapintható, de leginkább a Fehér felsőbbrendűség s a fekete alsóbbrendüség posztulátuma címűben érhető tetten. Nehéz, szinte lehetetlen minőségi sorrendet felállítani, de talán ez a legsikerültebb írás. Szerzője a nagy nemzetközi tekintélyű afrikanista, Cathrine Coquery-Vidrovitch. A felvilágosodás eszmevilágának bemutatásával és elemzésével indul a tanulmány. A rabszolgakereskedelem és ültetvényes gazdálkodás csúcspontja ez a korszak. Gondolkodói (Voltaire, Hume), éppúgy mint a következő század filozófusai (Hegel, Kant) vagy természettudósai (Darwin), akik a lineáris fejlődéselmélet meggyőződéses követői, nem csupán Európa felsőbbrendűségében hisznek, de az európai (fehér) ember civilizációs küldetésében is. Az emberi jogok élharcosai szerint ez a küldetés abban áll, hogy a még „gyermekkorban" élő gyarmatosított népeket civilizálják. A népek kategorizálása, a nem fehér emberek egzotikum tárgyává tétele (a párizsi Füvészkertben az 1870-es években ketrecbe zárva eszkimókat, afrikai őslakosokat mutogattak rendkívül nagy sikerrel és anyagi haszonnal) még a legnagyobb jóindulat mellett is a faji szemléletet erősítette. Ennek súlyos öröksége máig hat. A fajelmélet virulens képviselői (Gobineau, Chamberlain), akik nem kerestek igazolást korábbi gondolkodók munkáiban, azt állították, hogy az alsóbbrendüség, a „civilizálatlanság" genetikailag meghatározott, tehát örök. A Ki kér jóvátételt és milyen bűnért? c. epilógus kimondottan a mával foglalkozik. Konkrét eseteket mutat be (a vietnami háború áldozatai, az amerikai rabszolgák utódai, az ausztrál őslakosok stb. és azoknak a küzdelmét, akik nem okvetlenül anyagi jóvátételt követelnek. Nem azért fontos a bocsánatkérés, hogy kártérítést követelhessenek az utódok (akik egyébként e kérdésben nagyon megosztottak), hanem mert ez a megbánás elősegíti a megbékélést. Nem csupán az áldozatok utódaival, hanem a bocsánatkérő nemzetnek a saját múltjával is, s ez végső soron a nemzet kohézióját erősíti. A tanulmányokat nagy számú dokumentum illusztrálja, az egész vaskos kötet kezelését pedig többféle mutató (személynév, földrajzi és tematikai index), statisztikai táblázatok, térképek segítik. E mű, a tudományos értékén túl, a napjainkban sokat emlegetett, vitatott európai identitás fogalmának a tisztázásához is hozzájárulhat. Ezért nem csupán a szakmai, de a legszélesebb közönség érdeklődésére is számot tarthat. J. Nagy László
