Századok – 2004

Történeti irodalom - Le Livre Noir du Colinialisme. XVI–XX siécle: de l’extermination á la repentence (Ism.: J. Nagy László) I/247

248 TÖRTÉNETI IRODALOM ben 2001-ben tartott rasszizmus elleni világkonferencia voltak azok, amelyek szinte sokkszerűen idézve fel a gyarmatosítás korát ösztönzőleg hatottak e nagyszabású, a probléma legjobb szakértőit egybegyűjtő vállalkozásra. A szerkesztő arra is felhívja a figyelmet, hogy a totalitariánus rendszereket vizsgálók Hannah Arendt klasszikus munkáját olvasva elfeledkeznek arról, hogy a szerző a nácizmushoz és a kommunizmushoz társítja a gyarmati imperializmust, amely a rasszizmus életrehívója volt, s így „egészében joggal tekinthetjük a jövendő katasztrófák előkészítő szakaszának". (Hannah Arendt: A totalitarianizmus gyökerei. Európa 1992. 149. o.) A könyv megjelentetésének okai közül nem hiányzik bizonyos politikai aktualitás sem: míg a nyugat-európaiak élen járnak a nácizmus és a kommunizmus bűneinek a leleplezésében, addig a kolonializmus sötét oldalának felidézéséről megfeledkeznek. Azzal mentegetőznek, hogy arról nem tudtak, nem tájékoztatták őket. Ez azonban nem felel meg a valóságnak, s ennek alátámasztására a szerzők dokumentumokat, újságcikkeket, sőt tankönyveket idéznek. Ugyanakkor a 29 tanulmány szerzőinek a részéről határozott törekvés nyilvánul meg, hogy a történelmi folyamatokba ágyazva teljes képet adjanak a kolonializmusról, kialakulásáról, megszűnéséről (átváltozásáról) és máig ható következményeiről. A könyv olvasásakor egyértelműen kiderül, hogy nem militáns irodalommal van dolgunk. A monumentális munka, amelynek valamennyi tanulmányára egy ismertetés keretében lehetetlen kitérni, kronológiai-tematikus szerkesztésben tekinti át a gyarmatosítás problémáját. Az első tanulmányok a gyarmatosításnak talán a legsötétebb korszakával, az őslakosok megsemmisítésvei foglalkoznak. A szerzők a karibi, az észak-amerikai és az ausztráliai őslakosok szisztematikus megsemmisítésére törekvő folyamatot — a nemzetközi jog meghatározását alapul véve — genocídiumnak nevezik. Sőt egyes amerikai kutatók az indiánok megsemmisítésével kapcsolatban egyenesen „amerikai holokausztról" beszélnek. (57. o.). Különösen tragikus, majdhogynem reménytelennek tűnik az ausztráliai őslakosok, az obók (kb. 400 ezren vannak) helyzete. Polgárjoguk (választójog 1967-től) gyakorlásában történt előrelépés, de elrabolt földjüket eredménytelenül próbálják visszaszerezni. A konzervatív vezetésű kormányok különösen merevek ezen a területen, s ellentétben Kandával és Dél-Afrikával, még bocsánatkérésre sem hajlandók. A tanulmány szerzője, Astaire Davidson, a Swinburne-i Egyetem professzora szerint Ausztrália a volt brit gyarmatok közül a legreakciósabb és a legrasszistább (94. o.). E következtetés kapcsán felmerül egy kérdés, amelynek kifejtésével adósak maradtak a szerzők, pedig éppen e súlyos ítélet indokolta volna: mi az oka annak, hogy a brit „fehér" gyarmatokon (Dél-Afrika, Rhodézia és az Egyesült Államok is) bizonyos időszakban a rasszizmus a hivatalos kormánypolitika része volt? Más esetekben pedig (pl. India vagy Ciprus) komoly kisebbségi — etnikai, vallási — feszültségeket hagytak maguk után a kivonuló britek. Az egyes kolonializmusok összehasonlító elemzése adhatott volna erre, ha nem is kimerítő választ, de magyarázatot mindenképpen. Ez az összehasonlító elemzés kétségtelenül hiánya a könyvnek, bár a szerzők teljesen nem mellőzik. így pl. a japán kolonializmus bemutatásakor. (Kisebb mértékben érvényesül a komparatív elemzés az orosz gyarmatosítás elemzésekor is. Erre a csecsen problémán keresztül történik — nem túl jól sikerült, az aktualitás jegyeit magán viselő — kísérlet.) A japán gyarmatbirodalom létrehozására a 19. század végén elkezdett kísérlet az egyetlen, amelyre nem nyugati kultúrájú állam vállalkozott. A japán terjeszkedés nem tengereken, földrészeken átnyúló, hanem regionális. A befolyása alá vont területeket modernizálni (iparosítani) és brutális elnyomást gyakorolva asszimilálni igyekszik. Ezért — állapítja meg a szerző, a tokiói francia-japán intézet igazgatója — a japán jelenlét pl. Koreában sokkal inkább hasonlítható az írországi angol jelenléthez, mint az indokínai franciához (409. o.). Az egész 20. századi japán terjeszkedés oly erősen kötődött a hadiiparhoz, hogy a világháborúban elszenvedett katonai vereség hatása alatt a japán uralom napok alatt összeomlott. Ezt azonban nem a béke, hanem a polgárháború követte (Indokínában, Indonéziában, Kínában), mivel Japán nem a gyarmatosító volt, hanem az európai gyarmatosítók gyarmatosító alternatívája. Nem kerülte el a szerkesztő figyelmét a köztudatban (de olykor úgy tűnik, hogy a szakirodalomban is) alig élő arab gyarmatosítás bemutatása sem. Az ománi szultán a 19. század első harmadában székhelyét Zanzibárra tette át és nemcsak a szigetet, de a szemben lévő kelet-afrikai partvidéket is fennhatósága alá vonta. A szultanátus jövedelmét a rabszolgakereskedelem és a rabszolgamunkára alapozott ültetvényes gazdálkodás (szegfűszeg, cukor, gyapot) adta. Az 1830-as években 100 ezer rabszolga dolgozott az ültetvényeken, s számuk még a század végén is elérte a 40 ezret. A szultanátus 1897-ben angol protektorátus lett s ekkor szűnt meg véglegesen a rabszol-