Századok – 2004

Figyelő - Vofkori Mária: Imreh Istvánról I/223

FIGYELŐ 235 szóló jelen mondanivalónkat lezárandó, tehetünk egy kísérletet arra, hogy kulcsszavakkal elmondjuk, összefoglaljuk annak lényegét: úgy interdiszciplináris, hogy egy társadalmi alakulat tanulmányozása során — amely az emberrel foglalkozó tudományok egységének jegyében történik — mindenekelőtt a szociológiához, szociográfiához és történeti statisztikához fordul segítségül, de úgy, hogy közben egy pillanatra sem feledkezik meg tudományágának, a történettudománynak arról az alapvető követelményéről, mely szerint „mélyfúrások" nélkül, azaz a történelmi források kitartó feltárása terén végzett munka nélkül, az igazi múlt-rekonstrukció lehetetlen. Müvek „Keresni, kísérletezni szükséges" - mondotta az az Imreh István, aki az ötvenes évek elmúltával, a hatvanas, de különösképpen a hetvenes években, már felvonultatja írásaiban az Annales különböző nemzedékeit, az alapító Bloch-tól Georges Dubyig. A saját útját járó Imreh, akárcsak a hírneves francia történeti iskola képviselői, észrevétlenül átlépett a pozitivistának nevezett történetírásnak a szöveges források történeti kritikájára épülő módszertanán és szűk politikatörténeti érdeklődésén, de anélkül, hogy elvetette volna annak a forrásközléssel kapcsolatos pozitívumait. Ugyanakkor szinte magától értetődően integrálta a történetírás újabb korszakának nemcsak haladó módszereit, hanem szemléletmódját, kérdésfelvetéseit, elméleti törekvéseit is. Erezte és tudta annak szükségességét, hogy a magyar és azon belül az erdélyi magyar történetírást a források pontos és fontos feltárásán, közlésén és értelmezésén túlmenően is szükséges lesz beemelni egy tágabb, európaibb keretbe, azaz szükséges egy olyan történetírást teremteni, ahol az integráció kétoldalú lesz, mégpedig úgy, hogy nemcsak az erdélyi történetírásnak lesz szükséges — de nem elégséges — feltétele az, hogy ismerje a európai vagy akár világviszonylatban fontos új iskolák, új trendek által megrajzolt utakat, irányvonalakat, elméleteket, hipotéziseket, hanem az európai történetírás számára is szükségszerűvé válik a különböző kelet-európai, és azon belül az erdélyi történetírás integrálása is, mert nélküle, sajátosságai nélkül, nem tud egy teljesebb kép kialakítására eredménnyel kecsegtető kísérletet tenni. Meg szeretnők kockáztatni azt a kijelentést, hogy Imreh Istvánnak saját életművével valamennyire sikerült ezt elérnie. A rendtartó székely falut, A törvényhozó székely falut a nyelv támasztotta korlátok ellenére is ismerik és számon tartják az európai tudomány olyan központjaiban is, mint Oxford. Imreh nemcsak az Annales köreihez tartozók újításait integrálta sikeresen, nemcsak őket idézte számtalanszor műveiben. A szociológia, a gazdaságtudomány, a filozófia klasszikusai szintén jelen vannak életművében Adam Smithtől Marxon át Max Weberig, olyanannyira, hogy az olvasónak sokszor az az érzése támadhat, hogy talán túl sokat idézi Webert, túl sokszor hivatkozik a weberi ideáltípusokra, azok megteremtésének szükségességére, pedig csak gyakoriságról volt szó, nem túlméretezettségről, rossz arányérzékről. Úgy vélte, nem lehet eléggé sokszor hangsúlyozni a jelen és jövendő történészei számára, hogy az elméleti megalapozottság mennyire szükségszerű velejárója egy modern, 20. századi történetírásnak, és hogy a modellalkotás ennek mennyire