Századok – 2004

Közlemények - Tilkovszky Loránt–Weidinger Melinda: Magyar memorandum és német válasz. A Duna-medencei kisebbségi problematikáról 1931-ben. II. I/159

MEMORANDUM A KISEBBSÉGI KÉRDÉSRŐL 1931-BEN 181 Brandsch urat nyilvánosan meghazudtolni. Brandsch úr politikai tájékozatlanságát annál is inkább alá kell húznunk, mert ezzel egyidejűleg azt a kérdést is megvilágítjuk, hogy milyen „értéket" szabad tulajdonítani azoknak a helyzetjelentéseknek, amelyeket ő egy évtizeden át külföldi köröknek is rendelkezésre bocsájtott. Ezek a jelentések voltak nyilvánvalóan, legalábbis részben, az alapjai a Román Királysággal szemben a kisebbségi kérdésben követett politikának. Már az eddig elmondottakból kiderül, mégis alá kell húznunk, hogy — R. Brandschtól eltekintve — a többi szász képviselő és politikus, Hans Otto Roth és mások, elegendő politikai éleslátással rendelkeznek ahhoz, hogy világosan felismerjék: a magyarság szorongatása végső soron a német kisebbségnek is csak árt, és hogy a magyarokkal való politikai együttműködés a romániai németek számára kétségtelenül előnyös lenne. A közös kisebbségpolitikai irányvonalnak ez a megértése bizonyosan politikai akarattá érne és politikai tettekké válna, ha a Német Birodalom érdekelt hivatalos és társadalmi tényezői a német kisebbségnek a magyarral szembeni ellentétes magatartásának véget vetnének. A Szatmár-kérdés Szatmár megye egy része a török harcok, főleg azonban a Rákóczi-szabadságharc következtében, amely 1711-ben ért véget, nagyon elpusztult és elnéptelenedett. A lerombolt községek egész sora emlékeztetett e szörnyű háborúk pusztító hatásaira. A megye legnagyobb földbirtokosa, gróf Károlyi Sándor ezért császári pátenst nyert az elnéptelenített községek újratelepítésére. Birtoka több falvába 1712 és 1743 között telepesek kerültek, túlnyomórészt Württembergből, részben Bajorországból (Bamberg környékéről). Halála után belső telepítés révén kisebb mértékben folytatódott az akció, és csak 1815-ben ért véget. A telepítés nehézségek nélkül folyt. A württembergi nép soraiban — amely a spanyol örökösödési háború miatt erősen elszegényedett, járványok gyakran látogatták, és a közszolgáltatások súlya alatt sokat szenvedett, — könnyen adódtak olyan német családok, amelyek jobb életfeltételeket igyekeztek találni egy új hazában. A kivándorlók de facto semmiképp sem voltak „a császárok és a főnemesek által hívottak", hanem olyanok, akiknek hazájuk rossz életkörülményei adtak vándorbotot a kezükbe. A bevándorlókat részben olyan falvakban telepítették le, amelyeket magyarok is laktak. Ebből az okból, és mert ezeknek a településeknek a környéke is magyar volt, önkéntes beolvadásuk folyamata gyorsan megkezdődhetett. Az 1867-es összeírásokból könnyen bebizonyítható, hogy a svábok Szatmárban már akkoriban egyre jobban és jobban magyarosodtak. Az aszszimiláció mái' abban az időben kezdetét vette, amikor a magyar állam és hatóságai még nem rendelkeztek teljes önrendelkezési joggal a szó tulajdonképpeni értelmében, egy olyan időben, amikor a magyarság (főleg II. József császár alatt) keményen harcolt a germanizáló törekvések ellen. A beolvadás a magyar környezettel való gazdasági kapcsolatok és a napi érintkezés természetes következménye volt, és éppoly kevéssé tulajdonítható mesterséges és erőszakos beavatkozásnak, mint esetleg a Berlinbe menekült francia hugenották teljes feloldódása a németségben, vagy Poroszország szláv lakossága egy részének. Ezenkívül a letelepült