Századok – 2004

Közlemények - Tilkovszky Loránt–Weidinger Melinda: Magyar memorandum és német válasz. A Duna-medencei kisebbségi problematikáról 1931-ben. II. I/159

182 TILKOVSZKY LÓRÁNT - WEIDINGER MELINDA svábság magyar őslakosokkal való erős vérkeveredése is végbement. Okmányszerű bizonyítékot szolgáltatnak erre — kb. a 18. sz. közepéig — a házassági anyakönyvek. Az asszimiláció nem csak mechanikus, nyelvi asszimiláció volt, sokkal inkább a népleiket kerítette hatalmába. A lelki beilleszkedés 1848-ra már annyira előrehaladt, hogy a magyar szabadságharc Szatmár svábjait a magyar hazafiak oldalán találta, sőt az abszolutizmus ezt követő periódusa — amelyet mélyen áthatottak a germanizáló folyamatok — sem tudta Szatmár megye magyar lakosságában felébreszteni a német nemzettudatot. Az 1867 és 1918 közti időszakban a magyarosodási folyamat — semmi esetre sem erőszakos hatalmi eszköz eredményeként, hanem egy természetes fejlődési folyamat következményeként — további előrehaladást tett, úgyhogy az új román uralom a részben sváb eredetű lakosság által lakott községekben szinte teljes asszimilációra talált. Néhány német forrás szerint az ott letelepült svábok utódainak száma eléri a 40-70.000-et. Ezzel szemben a tények azt mutatják, hogy a kérdéses 29 községben a sváb származású lakosság lélekszáma kb. 28-29.000. De ebből azoknak a — többnyire idősebb személyeknek — a száma, akik a németet még tűrhetően beszélik, csupán 10.000. Az 1920. évi román „népszámlálást" éppen az a dühödt felbuzdulás ösztökélte, hogy a magyarság számát mindenhol leszorítsák. így a Szatmár-vidéken is arra törekedtek, hogy a teljesen elmagyarosodott kolóniákat eltüntessék a magyar községek sorából. így sikerült ott — a tényleges helyzet teljes meghamisításával — 35.000 németet számlálni. Felesleges egy olyan népszámlálás megbízhatatlanságát bizonyítani, amely sok helyen — így a kérdéses községek közül is több-ben — hajszálpontosan annyi németet talált 1920-ban, mint amennyi római katolikust számoltak 1910-ben, és a magyarok száma éppen a reformátusok 1910. évi számának felelt meg. Tény, — erről mindenki saját maga személyesen meggyőződhet a helyszínen —, hogy a kérdéses községekben a lakosság túlnyomó része csak magyarul beszél és magát magyarnak vallja. A derék, szorgalmas telepes-sarjak annak a mozgalomnak az áldozatai lettek, amihez nehéz hasonlót találni a kisebbségek történetében. Sváb és szász részről ösztönözték a mozgalmat az elmagyarosodott telepesek regermanizálásának céljából. Közvetlenül 1921 után Szatmár megye közigazgatási bizottsága elrendelte, hogy ezekben a községekben vezessék be a német tannyelvet. Az egyházi főhatóság szavazást kezdeményezett, abban az értelemben, hogy a legközelebbről érintettek — az iskolaköteles gyerekek szülei — nyilatkoznának a tannyelv kérdésében. Az eredmény az volt, hogy egyetlen egy község kivételével a többi mind a magyar tannyelv mellett foglalt állást. A román oktatásügyi minisztérium arra az álláspontra helyezkedett, hogy a tanítást vagy az államnyelven, vagy a gyerekek anyanyelvén kell folytatni. 1922-ben egy új szavazás következett. Az egyházi főhatóság rendelkezése szerint a szülőknek kell nyilatkozniuk saját maguk és gyermekeik anyanyelvéről. Az adminisztratív hatóságok nyomását ennél a szavazásnál már némiképpen meg lehetett figyelni, de a megkérdezés eredményén ez alig változtatott valamit. (Egy további község, Alsóhomoród nyilatkozott úgy, hogy délelőt-