Századok – 2004

Közlemények - Tilkovszky Loránt–Weidinger Melinda: Magyar memorandum és német válasz. A Duna-medencei kisebbségi problematikáról 1931-ben. II. I/159

180 TILKOVSZKY LÓRÁNT - WEIDINGER MELINDA dézzék, és közbülső állomásként az úton, amely ehhez a célhoz vezetett, Ferenc Ferdinánd főherceg trialista képletét megvalósítsák. Brandsch az összeomlás után is hű maradt magyarellenes érzületéhez. A szászok medgyesi határozatának (1919. január 9.) ő és Korodi-Lutz volt a szellemi atyja és keresztszülője. Politikáját már akkor helytelenítette a régi gárda többi szász politikusa, és a szász nép is mihamar meggyőződhetett arról, hogy Brandsch álomképet kergetett, amikor abban reménykedett, hogy a szászoknak jobban menne a soruk román, mint magyar uralom alatt. A kegyetlenül kemény tények túl hamar bebizonyították, hogy Brandsch úr és az általa félrevezetett körök reménye üres tévhit volt, mindazonáltal igen keserű valósággal fűszerezve. (Korodi-Lutz úr, a német iskolaügy látszólag mindenható államtitkára a Consiliul Dirigent-ben, [ideiglenes erdélyi Kormányzó Tanács] még nagyobb tandíjat fizetett: az Avarescu- és Bratianu-kormány az államtitkár urat egy középiskolai tanár szerény posztjára utasította, a temesvári állami gimnáziumba, és amikor nem tette le a román nyelvvizsgát, nyugdíj nélkül egyszerűen elbocsájtották.) Mindamellett Brandsch úr tudta, hogyan őrizze meg a Német Birodalommal szembeni különleges helyzetét. Mindenhol hangoztatta, hogy Maniu meg fogja oldani a kisebbségi problémát. Az a tény, hogy Maniu, hitelét a kisebbségpolitika területén külföldön bizonyos mértékben megszilárdítandó, a külföld kedvezőbb, legalábbis kiváró magatartását el tudta érni, nem kis részben Brandsch úr „érdeme". Az ő befolyására vezethető vissza az az egyenesen groteszk magyarázat is, amit az Európai Nemzetiségi Kongresszus elnöke, Wilfan úr 1929-ben a kongresszus ülésezése alkalmával adott, és amelyben a Maniu-kormánynak mintegy Európa szeme láttára elismeréssel adózott a romániai kisebbségekkel szemben táplált jó szándékaiért. Brandsch úr volt az, aki a Maniu-választások során a német-magyar együttműködést és — Genfben adott ígéretével ellentétben — a romániai kisebbségi blokk létrejöttét is meghiúsította. Mindezzel szemben szögezzük le azt a tényt, hogy a szász nép és parlamenti csoportja Brandsch úr politikai magatartását — az olyan attitűdöt, amely a népi önérzetet szinte egészen sutba dobja — mind erősebben és élesebben helytelenítette. Annál is inkább, mivel megalkuvó magatartása, a mindenkori román kormánnyal tűzön-vízen át tanúsított lojalitása, akkor is változatlan maradt, amikor már egészen nyilvánvaló volt, hogy Brandsch egészen tévesen ítélte meg Maniu szándékait, és éppúgy a németség politikai lehetőségeit Romániában. Ennek ellenére legutóbb olyan messzire ment románbarát és magyarellenes politikájában, hogy a Bukarester Tagblatt-ban „Veszélyes barátok" cím alatt megjelent cikkében a romániai magyarokat egészen nyíltan irredenta üzelmekkel vádolja, és arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a romániai kisebbségek közül egyesegyedül csak a németek tanúsítanak lojális magatartást az állam iránt. Ugyanebben a cikkben a románt olyan népnek aposztrofálja, amely arra törekszik, hogy a fejlődést, amit a „kegyetlen múltban" elnyomtak, minden területen előrevigye. A kisebbségek összérdekei számára — tehát a német kisebbségnek is — ökölcsapás a szeme közé ez a magyarázat. A politikai kisiklás ily fokát nem lehetett e kisebbségi vezetőről józan módon feltételezni, aki a Német Birodalomban is bizonyos tekintélynek örvend. A szászok parlamenti csoportja úgy látta, kénytelen