Századok – 2004
Közlemények - Tilkovszky Loránt–Weidinger Melinda: Magyar memorandum és német válasz. A Duna-medencei kisebbségi problematikáról 1931-ben. II. I/159
MEMORANDUM A KISEBBSÉGI KÉRDÉSRŐL 1931-BEN 173 elszegényedését; kényszerű következményként a politikai ellenállóképesség csökkenését, a teljes politikai tehetetlenségig. Ugyanakkor a hatalom új birtokosai vad mohósággal vetették magukat a magyarság kulturális intézményeire, az iskolák fenntartására szánt vagyonra. Az iskolaépületek elkobzása, magyar iskolák hatóságilag elrendelt bezárása, a hihetetlen adminisztratív tűlkapások, a nyilvánossági jog megvonása, tervszerű, erőszakos románosítás iskolák útján, a tisztán magyar településterületeken „törvényesen" végrehajtott iskolaakciók (kultúrzónák!), az állami támogatás megtagadása a magyar egyházak iskoláitól: ezek a fontosabb, habár még messze nem maradéktalanul felsorolt eszközök abban az elkeseredett harcban, amelynek szívósan követett célja a magyar kultúra lerombolása. Ennek a magyarság ellen vezetett politikai, gazdasági és kulturális megsemmisítő harcnak mindhárom irányban nagy lökést adott a magyar településterületeken rövid megszakításokkal egészen Maniu kormányra kerüléséig érvényben tartott, teljesen alaptalan ostromállapot. Az ilyen viszonyokra való tekintettel nem szabad csodálkozni azon, hogy a magyarság a politikai passzivitás kényszerhelyzetébe jutott, és 1926-ig a román parlamentben szinte egyetlen képviselője sem volt. Hogy a politikai tétlenség bénító hatását lerázza magáról, és nem utolsó sorban hogy politikai szerveit kiépítse, a magyarság az 1926-os községi választások alkalmával választási paktumot kötött a román liberális párttal, majd azután 1927-ben a németekkel egyetértésben az Avarescu-kormánnyal kötött választási egyezményt. A rövid Avarescu-rezsim után a magyar kisebbség a németekkel szövetségben közösen indult a választási harcba a kormánnyal szemben. Ez a politikai együttműködés sajnos rövid életű volt. Habár a magyar párt parlamenti csoportja a legszívélyesebb viszonyban állt a szász törvényhozókkal, a német kisebbség — különösen Rudolf Brandsch, de a sváb vezetők által is befolyásolva — a többi szász parlamenti képviselő jobb szándéka és belső meggyőződése ellenére - paktumot kötött a kormánnyal, és magyar sorstársait egyszerűen cserbenhagyta. Összefoglalóan említsük meg itt, hogy a magyarság politikai állásfoglalásának alaptendenciája mindig az ellenzéki gondolat volt, (még ma is az), habár az elműlt tíz év alatt a kényszerítő körülmények következtében egyes román kormányokkal egyezkednie kellett. De ez semmit sem változtat magatartása fő vonalán, politikai „vezérmotívumán". Nem csak taktikai, pártpolitikai megfontolások követelik meg ezt az ellenzéki állásfoglalást. Sokkal inkább és elsősorban az a körülmény követeli ezt meg, hogy — tekintettel a hatalom román birtokosainak erőszakos, kisebbségellenes politikájára — csak egy méltóságteljes, öntudatos, hajlíthatatlan magyar-nemzeti magatartás felel meg a saját, de egyidejűleg az általános kisebbségpolitikai érdekeknek is, befelé éppúgy, mint kifelé. Hogy világos képet kapjunk a német kisebbség helyzetéről s egyben politikájáról is, célszerűnek látszik az erdélyi szászok magatartását a svábokétól — legalább bizonyos vonatkozásokban — elkülönítve tárgyalni. A szászok földrajzi helyzetük következtében kifejezetten tipikus sorskisebbség. A nyolc évszázados magyar uralom ősi kiváltságaikat korlátlanul érvényben hagyta. Egészen különleges közjogi helyzetük egyre szilárdabb és erősebb formát
