Századok – 2004

Közlemények - Tilkovszky Loránt–Weidinger Melinda: Magyar memorandum és német válasz. A Duna-medencei kisebbségi problematikáról 1931-ben. II. I/159

174 TILKOVSZKY LÓRÁNT - WEIDINGER MELINDA öltött, még abban az időszakban is, amikor a mohácsi csata (1526) után Erdély a Magyar Királyságtól időlegesen különálló lett. Egy még korábbi periódusba, a XV sz.-ba nyúlik vissza az az alkotmányjogi fejlődésmenet, amelynek tárgya a három nemzet — magyarok, székelyek és szászok — „testvéri uniója" és egyenjogúsága volt. Ez az állapot 1848-ig, ill. 1867-ig tartott. A múlt század második felében csak arról volt szó, hogy a szászok kiváltságait technikai-formális összhangba hozzák a modern államalkotmánnyal. Alkotmány- és államjogilag szilárd alapokra támaszkodva, az erdélyi szászok mindig teljes jogbiztonságot és — eltekintve a nekik megadott kiváltságoktól — teljes polgári egyenlőséget élveztek. Magasan fejlett, tisztán német kulturális intézményeket hoztak létre, messzemenő önkormányzattal rendelkeztek, amelyben kizárólag a német nyelvet használták, nagy anyagi jólétnek örvendtek, aminek köszönhetően jól megalapozott hitelszervezeteket tudtak létrehozni és kiépíteni. Az erdélyi szászok kulturális és gazdasági helyzete, politikai viszonyuk a magyar államhoz a legdöntőbb bizonyíték a túlzások és valótlanságok visszautasítására, amelyeket Magyarország nemzetiségi politikája ellen az egész világban elhintettek. Svájc kivételével Európában sem a háború előtti időkben, sem az óta nem találni másik kisebbséget, amely népi jellegének megvédéséhez és kiteljesítéséhez ilyen jogi és konkrét garanciák birtokában lett volna, mint az erdélyi szászok. A világháború után kialakult helyzetben számolni kellett azzal a lehetőséggel, hogy a szászok nem minden esetre fognak ragaszkodni a magyar uralom fenntartásához. Mindazonáltal a magyarság számára súlyos csalódás volt, fájdalmas látvány, szemtanújának lenni a sietős elfordulásnak, amivel a szászok egyes vezetői még a területi kérdések nemzetközi jogi tisztázása előtt minden köteléket — amilyen gyorsan csak lehet — elszakítani igyekeztek maguk és a magyar nép között. Az 1919. január- 9-i medgyesi határozattal rohanó léptekkel igyekeztek a román rablómadár „védelmező" szárnyai alá. Tíz év telt el ezen elsietett lépés óta. Ez az eseménydús évtized megerősíti azt az állítást, hogy az erdélyi szászok magatartása nem csak érzelmileg megítélve nem nyújtott különösen épületes látványt, sokkal inkább haszontalan, ha nem éppen káros volt a szászok jól felfogott népi érdekei szempontjából is. Tagadhatatlan, hogy a román politika az erdélyi szászok gyors és szinte feltétlen behódolását bizonyos mértékig értékelni tudta. A szászok érdemét kétségtelenül balkáni mértékkel mérték: „előnyben részesített", kedvező kezelésük csak relatív értelemben bizonyul ilyennek. Szinte teljesen megsemmisült önkormányzatuk apparátusa, kulturális intézményei gazdasági bázisát majdnem teljesen elvonták, úgyhogy a szászoknak ezen intézményeknek nem csupán további kiépítéséről kellett lemondaniuk, hanem minden anyagi erejük legnagyobb megfeszítését igényelte az is, hogy a fennálló intézményeket és kultúrszervezeteket fenn tudják tartani. Meddig? A szász magángazdaságot a bukaresti kormány egyoldalú rablógazdálkodása, kisebbségellenes adópolitikája földre tiporta. Ennek természetes következménye, hogy az erős pénzügyi alapokra támaszkodó régi szász hitelszervezeteknek, amelyek a magyar időkben nagy virágzásban voltak, most a legnagyobb erőfeszítéseket kell tenniük, hogy helytálljanak. A szászok — ez ~z egyetlen különbség