Századok – 2004
Beszámoló - Magyar–brit kapcsolatok 1848-tól napjainkig. A Londoni Magyar Kulturális Központ és a Londoni Egyetem Közép-Kelet-Európai Tanszéke által 2004. április 16–17-én megrendezett konferenciáról (Beretzky Ágnes) VI/1431
1432 BESZÁMOLÓ azzal a céllal íródtak, hogy felelevenítsék, áttekintsék a brit-magyar kapcsolatok másfél évszázados történetének döntő mozzanatait. A 19. század első felében Nagy-Britanniában a Magyarország iránti érdeklődést a hazánkban járt néhány angol utazó beszámolója tartotta fenn. Közülük egyedülálló a magyarul jól beszélő Joseph Andrew Blackwell (1798-1886) önjelölt magyarországi angol konzul személye, aki 1836 és 1849 között számos jelentést készített a magyar országgyűlésekről, s idegen állam küldöttjeként egyedül lehetett szemtanúja a forradalomnak. Mint ahogy Alan Sked1 előadásából kiderült, Blackwell már 1836-os A Few Remarks ort our Foreign Policy (Néhány megjegyzés külpolitikánkról) című pamfletjében is úgy vélekedett, hogy a „Kárpátoktól a Balkánig" terjedő független Magyarország állna leginkább ellen az orosz terjeszkedésnek, s mint, ilyen, szolgálná leginkább Nagy-Britannia érdekeit. A magyarbarát utazónak azonban rövidesen kétszeresen is csalódnia kellett. A pesti angol konzulátus felállításának terve 1846-ban Metternich ellenállása miatt hiúsult meg, majd két év múlva az új bécsi angol követ, a magyarok iránt egyébként engesztelhetetlen gyűlöletet tápláló Lord Ponsonby is elutasította azt. 1848^49-es küldetése során pedig hiába igyekezett Blackwell számos jelentésében — saját szerepét és befolyását jócskán túlértékelve — Lord Palmerstont meggyőzni Magyarország alkotmányos függetlenségének fontosságáról. A külügyminiszter ugyanis osztotta a bécsi követ felfogását: Magyarország függetlensége Ausztria végét jelentené, s a rivális Oroszország veszedelmes megerősödésével járna, ezért brit érdekből elengedhetetlen a magyar szabadságharc leverése. „Az egyetlen hely — konstatálta szomorúan Blackwell —, ahol [az aradi és pesti kivégzéseket] mentegették, sőt nemcsak mentegették, hanem még helyeselték is, megalázó angolként kimondani, a bécsi angol nagykövetség volt." Blackwell személyes sorsának alakulása már korán rávilágított Magyarország angliai megítélésének egyik legalapvetőbb elemére: a Foreign Office Magyarország törekvéseit csak akkor támogatta, ha az egybeesett Nagy-Britannia érdekeivel, azaz az európai erőegyensúly fenntartásának elvével. A reálpolitikai megfontolások tehát a 19. század közepén, és később is elnyomták a magyarokkal szimpatizáló és az országért tenni akaró brit utazók, politikusok, közéleti személyiségek törekvéseit. Ezért magyarbarátsága és kiterjedt kapcsolatrendszere ellenére Blackwell végeredményben tehetetlenül szemlélte Magyarország 1848-49-es tragédiáját. Nagy-Britanniában a „magyarkérdés" 1848-as felbukkanása után a szabadságharc leverésével rövidesen ismét kikerült az érdeklődés homlokteréből. Ezt a folyamatot lassította Rudolf Muhs2 szerint az a tény, hogy — bár a diplomáciai és katonai segítség elmaradt — a brit közvélemény szimpátiájától övezve a megtorlás elől menekülők, mintegy ötszázan, Angliában második hazájukra leltek, s mindent megtettek a „magyar ügy" ébren tartására. Sikertelenül. Tevékenységük, Kossuth szónoki zsenialitása és a brit közvélemény szimpátiája ellenére Magyarország függetlenségének ügyét az 1850-es évek második felében még kevésbé támogatták a Foreign Office-ban, mint 1849-ben. 1 Alan Sked: Living On One's Wits: the Career of J. A. Blackwell. Kézirat. 2 Rudolf Muhs: Pleading Hungary's Case: the Revolutionary Exiles and the British Public 1849-1866. Kézirat.
