Századok – 2004

Jelen időben a múltról - Randolph L. Braham: Mentőakciók Magyarországon. Mítoszok és a valóság VI/1393

1396 RANDOLPH L. BRAHAM tálták, a zsidó vezetők azonban teljes mértékben kötelezőnek tartották, hiszen ez kezeskedett a zsidóság biztonságáról. Bebeszélték maguknak, hogy a civilizált és lovagias magyarok sohasem fogják elfeledni, mit köszönhet nemzetük 1848 óta a zsidóság politikai, gazdasági és kulturális szolgálatainak. Az, hogy mennyire egyoldalú és rövid életű volt ez a „szerződés", az Oszt­rák-Magyar Monarchia 1918. évi összeomlása után azonnal megmutatkozott.5 Bár a magyar kormányzó elit egyértelműen nullifikálta az első világháború után, a zsidó vezetők úgy csüggtek rajta, mintha még mindig létezne, és szilárdan kitar­tottak háború előtti hazafiasságuk mellett. Átmeneti eltévelyedést láttak a fris­sen elfogadott Numerus clausus törvénycikkben (ez volt egész Európa első zsidó­ellenes törvénykezése a háború után) éppúgy, mint a kérészéletű kommunista diktatúra után fellángolt antiszemita atrocitásokban, amelyekben Horthy vezette ellenforradalmárok is kitűntek. Ragaszkodva hazafiasságukhoz, a zsidó vezetők az ország belügyeibe való durva beavatkozásként hevesen elutasították, hogy nemzet­közi zsidó szervezetek a békeszerződések megsértése címén büntető akciókat kezde­ményezzenek Magyarország ellen. A magyarországi zsidóság országos vezetősége még akkor is kitartott lojális álláspontja mellett, amikor a náci Németország nyomdokain haladó Magyaror­szág 1938-tól egyre súlyosabb zsidóellenes intézkedésekbe kezdett. Az egyre szo­rongatóbb zsidóellenes törvények lavináját úgy értelmezték, hogy azok csupán „a kor szellemét" tükrözik vissza, továbbá úgy okoskodtak, hogy „érthető" ezek né­melyikének, de talán valamennyinek is a parlamenti elfogadása az adott nemzet­közi helyzetben, azon felül pedig „szükségesek" ezek az intézkedések, hiszen ki­fogják a szelet külföldön a nácik, idehaza pedig a nyilasok és szövetségeseik vitor­lájából. Miközben a zsidóság vezetői sokat háborogtak „az új rend" nevében elkö­vetett kilengéseken — 1941 és 1944. márciusa között magyarok mintegy 60 000 zsi­dó halálát okozták —, továbbra is szilárdan hitték, hogy a lovagias Magyarországon elképzelhetetlen mindaz, ami a zsidókkal Lengyelországban és más, náci kézre ke­rült európai országokban törtérit. Osztoztak vezetőik derűlátásában a magyarországi zsidók, még a cionisták is. Alapvetően biztonságban érezték magukat. Kállay Miklós kormánya (1942. március 9 - 1944. március 19.) következetesen elutasította a németek makacsul ismételt követelését, hogy Magyarország is tegye magáévá „a zsidó kérdés végle­ges megoldásának" programját. 1943. őszére a zsidók — a vezetők éppúgy, mint a tömegek — még a korábbinál is biztosabbak voltak abban, hogy ha gazdaságilag végsőkig kifosztva is, de túlélik a háborút. Derűlátásukat támasztotta alá, hogy 1943. januárjában és februárjában Voronyezsnél és Sztálingrádnál a szovjet csa­patok felmorzsolták a magyar, illetve a német erőket, majd pár hónappal később Olaszország is kapitulált. Tovább fokozta derűlátásukat, hogy úgy vélték, még a füg­getlen Magyarország és a náci Németország szövetségesi viszonya is biztonságuk mellett szól. 5 Theodor Herzl, a modern cionizmus Budapesten született megalapítója, előre megérezte ezt. 1903-ban, Mezei Ernőhöz, a magyar Parlament egyik zsidó képviselőjéhez írott levelében megjósolta, hogy „a sors keze a magyar zsidóságra is le fog csapni. Minél később történik ez, minél nagyobb erő­re vergődik addig a zsidóság, annál kíméletlenebb és keményebb lesz a csapás, és annál vadabbul fog lesújtani. Nincs menekvés." Mendelsohn: 94.

Next

/
Oldalképek
Tartalom