Századok – 2004
Közlemények - Balogh Piroska: „Comiunctio interna organica”. Schedius Lajos állam- és társadalomelmélete a kora-reformkorból V/1229
SCHEDIUS LAJOS ÁLLAM- ÉS TÁRSADALOMELMÉLETE 1235 „Ismétlés és interpretáció"2 2 A szövegek által felkínált releváns kontextusok egyike az organizmus metaforikáját használó testületi modellek ókori (görög, római és ókeresztény szerzők műveiből építkező) kontextusa. Itt korántsem egységes hagyományról van szó: a Schedius-szövegek klasszikaíilologizáló utalásrendszere akkor válik felfejthetővé, ha az olvasó elhelyezi azt a különféle tradíciók komplexumában. 1. A test-szimbólum ókori és bibliai vagy ókeresztény párhuzamait keresve az első, jól átlátható csoportot azok a szövegek alkotják, ahol a corpus allegóriaként jelenik meg, mégpedig funkcionális szemléletben. Ε szövegcsoport reprezentáns képviselői Menenius Agrippa beszéde (Livius 2,32) és Arisztotelész Politikáiénak az állam belső viszályairól szóló passzusa (5, 1302b-1303a). A test-szimbólum mindkét szövegben átpolitizált kontextusban jelenik meg, mindkét szöveg a test = állam, testrészek = társadalmi osztályok megfeleltetésre épül, s az allegorikus megfeleltetésekre mindkét esetben az államon belül, az egyes társadalmi osztályok között dúló viszály, egyenetlenség interpretációjához van szükség. A corpus mindkét esetben a kiegyensúlyozott állam(rend) allegóriájaként jelenik meg, azaz a rendezett mikrokozmosz (test) képe vetül rá a rendezett makrokozmosz (res publica, polisz) képére. A Livius-szövegben a rend képzetét a testrészek funkcióinak („ministerium") egymást kiegészítő és egymást feltételező volta, az Arisztotelész-szövegben pedig a testrészek helyes arányának szükségszerű volta kelti. A részek közötti „concordia" tehát létfeltétel, a „concordia" sine qua non-ja viszont az, hogy a részek megfelelő arányban legyenek egymással, és vonakodás nélkül ellássák funkciójukat: ezen organikus szemlélet hátterében tehát egy merev, determinált rendszer képzete áll, mely nem próbál magyarázatot adni a (társadalmi) rendszer felosztásának miértjére, csupán szükségszerűségét igazolja a „concordia" (megkérdőjelezhetetlenül pozitív) fogalmára építő szillogizmussal. Olyan allegorikus értelmezést kínál tehát, mely a „concordia" varázsszavára építve az egész (állam, társadalom, közösség) érdekeit helyezi alkotórészei, azaz az individuumok érdekei elé (közérdeket a magánérdek elé). 2. A corpus-szimbolikát felhasználó szövegek második csoportja nem allegorikus, hanem metaforikus értelemben használja a corpus-motívumot. Bár tematikusan és kontextuálisan eltérő, e szempontból mégis egybetartozó szövegeknek tekinthető Aisopus 132. meséje, Platón Phaidroszának (265c) és Xenophón Emlékeim Szókratészről2 * című művének idevágó részlete. Ε szövegekben már nem a corpus, illetve annak részei válnak a metafora azonosítójává, hanem e részek egymás közötti viszonya, a „concordia" alkotja a metafora (elvont) képi síkját. Az Aisopus-mesében a gyomor és a lábak vetélkedése jelenik meg, s az interpretáció szerint „a hadviselésben semmit sem ér a nagy tömeg, ha a katonák nem gondolkodnak helyesen". Míg tehát a gyomor és a láb önmagában (vetélkedve, egymástól elkülönülve) a nyers erőt jelenti, kettejük együttműködése, concordiája az 22 Assman, i.m. 88. 23 Xenophón: Emlékeim Szókratészről. Budapest, 1986 24-25.
