Századok – 2004
Tanulmányok - Pálffy Géza: Koronázási lakomák a 15–17. századi Magyarországon. Az önálló magyar királyi udvar asztali ceremóniarendjének kora újkori továbbéléséről és és a politikai elit hatalmi reprezentációjáról V/1005
1040 PÁLFFY GÉZA is megmutatkozó növekedésével állhat összefüggésben az is, hogy a század közepe tájától őket ugyancsak egyre gyakrabban illették titkos tanácsosi címmel.174 A 17. században az ülésrendben mindezeken túl még egy lényeges újítás következett be. Ez elsősorban azzal volt magyarázható, hogy III. Ferdinánd 1625. évi soproni koronázásától kezdve — 1563-mal és 1572-vel ellentétben — a trónörököst még uralkodása idején megkoronáztató császár is mindig ott ült a királyi asztalnál. így, míg a 16. században az ünnepelt trónörökösön kívül — a császár távollétében — általában csupán a Habsburg család tagjai, a főhercegek, főhercegnők és néhány herceg kapott helyet, addig 1608-tól fokozatosan jelentek meg a legfontosabb európai hatalmaknak a császári udvarba delegált diplomatái, elsősorban a pápai nuncius, a spanyol és a velencei követ.175 Őket a magyar főméltóságokkal együtt — mint későbbi példákból tudjuk — a bécsi udvarmester hívta meg mind a koronázásra, mind a lakomára, ami 1527-hez képest tekintélyes változás volt, miközben a nyilvános ünnepséget néző magyar urakat a magyar királyi udvarmester invitálta meg.17 6 1608 őszén természetesen még csupán Placido de Marra, a Mátyás főherceg mellé Bécsbe delegált nuncius ülhetett le az asztalhoz, hiszen Rudolf császár ekkor még Prágában hatalmon volt, így a rendes pápai követ, Antonio Caetani bíboros a cseh fővárosban tartózkodott. Az apostoli nuncius viszont nem a legelőkelőbb helyet kapta; Forgách Ferenc érsek és Illésházy István nádor közé ültették. Ennek az volt a magyarázata, hogy Forgách érsek 1607 óta viselt bíborosságának köszönhetően a korabeli diplomácia hierarchiájában és az udvar ceremóniarendjében megelőzte a pusztán a Melfi-Rapolla püspöki címével rendelkező nunciust. Hasonló esetre majd csak egy bő évszázaddal később, III. Károly 1712. évi díszebédjén került sor, amikor Keresztély Ágost bíboros érsek az asztal jobb (szemből bal) oldalán az uralkodóhoz legközelebb foglalt helyet, rangban megelőzve Guilio Piazza pápai nunciust.177 1613-ban azután Mátyás, ekkor már egyúttal német-római császár felesége, Anna magyar királyné pozsonyi koronázásán már érthetően a bécsi spanyol követ is az asztalhoz került, akinek hivatali utódai azután a spanyol Habsburgok képvi-174 Vö. pl. Szelepcsényi György kalocsai érsek (1657-1666) kapcsán: Tusor Péter: Szelepchény V György 1666. január 22.-1685. január 14. In: Esztergomi érsekek 304. és 309.: 20. jegyzet; a szerző szíves közlése szerint azonban már Szelepcsényi elődje, Püsky János is viselte a címet. 175 A követek 16. századi távollétének — mint erre utaltunk — elsősorban az volt az oka, hogy ők a külön ebédelő császárral étkeztek. 176 Vö. 1681-ből: „Den 8 Decembris ist die veranlasßete ansage auf morgige solennität, forderist denen herren spänisch- und venetyschen pottschafftern durch den Baron Niclaß Parauicin kayserlichen untersilbercammerer und mundtschenckhen, so dan denen herren ministris, rittern des güldenen vellus, geheimben räthen, cammerern und hoffcavalliren, auch den teutschen frauzimmern geschehen, umb 9 uhr bey hoff, den frauzimmer aber in der kürche zuerscheinen, und so dan beym mittagmahle sich einzufindten. Der magister curiae substitutus comes Joannes Drascouich hat die herren Ungarn ingleichen erfordern." ÖStA HHStA ZA Prot. Bd. 4. fol. 17., ill. 1687-ből: „Der cardinal nuntius und cardinal Kolonitsch, spanische und venediger pottschaffter seindt von dem kayserlichen truchßes Peter de Cochs absonderlich zur crönung und taffei eingeladen worden." Uo. fol. 245., végül 1712-ből: „Denen hungarischen ständen hat der magister curiae herr graf Michael Esterhasy ansagen lasßen" Uo. Bd. 7. fol. 129. 177 ÖStA HHStA ZA Prot. Bd. 7. fol. 148. és ugyanez Prímási Levéltár, Esztergom [a továbbiakban PL]; Acta Radicalia, Classis V Nr. 479. pp. 76-77. (német változat), ill. Uo. Archívum ecclesiasticum vetus Nr. 371/5. p. 32. (latin fordítás)
