Századok – 2004
Történeti irodalom - Mályusz Elemér: Klió szolgálatában. Válogatott történelmi tanulmányok (Ism.: Neumann Tibor) IV/992
994 TÖRTÉNETI IRODALOM korban, 1944, 206-227) végül Mályusz az ellen szólal fel, hogy a középkori Magyarország városaiban kizárólag német vagy német-jellegű településeket lássunk. Érthető okokból leginkább Szeged, Dés, illetve Miskolc kialakulásában látta a sajátos magyar lakosságú és eredetű várostípust, és sürgette a várostörténeti kutatások intézményi alapokon történő megindítását. A könyv második fejezete Mályusz négy, középkori krónikairodalommal foglalkozó írását tartalmazza (A középkori krónikaírás kérdései, 229-353). Hosszas lenne ismertetni a szerző — egy tanulmányon belül is több témára kitérő — cikkeinek módszerét és következtetéseit. Egy valami azonban mind a négy dolgozatban közös: a turóci származású Mályusz Thuróczy János működése iránti érdeklődéséről tanúskodnak, ezáltal a „Thuróczy-krónika és forrásai" című monográfia (1967), illetve a Kristó Gyulával közösen megjelentetett kritikai kiadás és kommentár (1988) előtanulmányainak tekinthetők, A Képes Krónika kiadásai (1974, 279-297) pedig egy tudománytörténeti áttekintés, amely azonban egy-egy kiragadott példán keresztül javaslatokat is megfogalmaz egy jövendő kritikai kiadás elkészítéséhez. Itt is elmondhatjuk, miként a Soós István által írott bevezetőben is olvasható, hogy kiváló megfigyelések keverednek azóta már a szakirodalom által meghaladott, pontosított állításokkal; ez különösen a krónikakompozíció Árpád-kori összetevőivel — a legjobb példának alighanem az ősgeszta tekinthető — kapcsolatban szembetűnő. A harmadik fejezet (Medievisztika és forráskutatás) első tanulmányában (A magyar medievisztika forráskérdései, 1967, 357-383) Mályusz — kitérve a hazai medievisztika sanyarú helyzetére — hangsúlyozza, hogy mennyire szükséges volna a külföldi szakirodalomból, illetve forráskiadványokból összegyűjteni a magyar vonatkozású adatokat. Emellett hangsúlyozza, hogy a hazai történészek feladata az, hogy a külföldi kutatók tájékozódását a hazai forrásokban megkönnyítsék. Ε célból egy „Archívum historicum medii aevi" megjelentetését javasolja, amely nem csak a magyar forráskiadványok címét tartalmazná, hanem azok rövid leírását is. Szokás idézni Mályusz azon megfigyelését, hogy a középkori magyar okleveles forrásanyag mennyisége ideális abból a szempontból, hogy egy nyugat-európai tartomány megismerésére fordított munkával egy egész állam működése megismerhető, de mégsem olyan elszomorító az oklevelek hiánya, mint Kelet-Európában. Ezt a gondolatot az 1526 előtti okleveleink forrásértéke (1967, 384-396) című dolgozatában fejtette ki. Lehetőségeinket nemcsak Nyugat- és Kelet-Európával hasonlítja össze általánosságban, hanem kiemeli előnyeinket és hátrányainkat a cseh és lengyel forrásadottságokhoz képest. Példaként hosszasan elemzi a taxa extraordinaria jelenségét, amelyről azóta már kiderült, hogy Mályusz meglátásával ellentétben egyáltalán nem egyenlő a jobbágy tetszés szerinti kizsákmányolásával (lásd Nógrády Árpád·. Taxa -extraordinaria? Széljegyzetek Kanizsai László kapuvári-sárvári számadáskönyvének margójára. In memóriám Barta Gábor. Tanulmányok Barta Gábor emlékére. Szerk. Lengvári István. Pécs, 1996. 125-149.). Felhívja a figyelmet, hogy milyen fontos lenne külön forráskiadványok szerkesztése például a céhlevelekből, számadásokból, urbáriumokból. Ezen javaslatai mind a mai napig megszívlelendők. A negyedik fejezetbe (Újkori egyház- és társadalomtörténet, 397^164) Soós István három tanulmányt válogatott be: ezekben Mályusz II. József reformintézkedéseinek filozófiai alapjait vizsgálva kiemeli Pufendorf természetjogi tanainak hatását, elemzi a II. József halálát követő esztendő köznemesi politikai történéseit, illetve a protestáns nemesek politikába történő bekapcsolódásának és a szabadkőműves eszméknek ekkor kitapintható hatásait, végül Szekfű Gyulával polemizálva a reformkor nemzedékét mutatja be. A könyv talán legérdekesebb fejezete az utolsó, amely a Népiségtörténet, helytörténet címet viseli, és a fiatal Mályusz módszertani javaslatait mutatja be. A négy tanulmány 1923 és 1931 között jelent meg, és noha mindegyik a trianoni katasztrófát követő érthető elkeseredés jegyében fogant, az általa itt megfogalmazott metodikai elvárások részint még a mai napokban is időszerűek, ezért talán nem haszontalan részletesebb ismertetésük. Az Irányelvek a magyar történelem tanulmányozásához című székfoglaló előadásában (1930, 467^172) az olvasóközönség történeti érdeklődésének egyre inkább tapasztalható hiányát három jelenségnek tulajdonítja: a specializmusnak, azaz a rosszul megválasztott, érdektelen részlettémák megjelentetésének, a tradicionalizmusnak, azaz a némileg dicsfénybe öltöztetett országos történelem preferálásának a gazdaság- és társadalomtörténettel szemben, ami nem jelezte az értelmiségnek Trianon közeledtét, végül a relativizmusnak, azaz a korszakok egymáshoz történő önkényes hasonlításának és az önálló korszakelemzések hiányának. A népiség története című módszertani dolgozatában (1931, 237-268) a kiindulópont szintén a „széles olvasóközönség" érdeklődésének a felkeltése. Erre a népiségtörténet a legalkalmasabb, ami nem más, mint „egy egész nép öntudatlan életét és kulturális tevékenységét" az öntudatra ébredésig bemutató, az etnikum változására koncentráló, a vidék kialakításában az itt élő nemzetiségek sok száz éves szimbiózusát kiemelő szemlélet lenne. Mályusz felfogásában a népiségtörténet egyben nemzeti érdek is, hiszen a
