Századok – 2004

Történeti irodalom - Molnár Antal: Katolikus missziók a hódolt Magyarországon I. (1572–1647) (Ism.: Tóth Gergely) IV/981

985 TÖRTÉNETI IRODALOM egyházak irodalmi programja. Alapos bemutatást nyújt egyrészt Rómának, illetve 1622-től a Kongregációnak a könyvkiadást érintő koordinációs, összehangoló tevékenységéről, másrészt az egyes balkáni katolikus intézmények (dalmát egyházi írók, bosnyák ferencesek és a jezsuita misszió) egyházi irodalmi terméséről, mely főleg liturgikus könyvek, bibliafordítások, katekizmusok és lelkipásztori segédkönyvek kiadásában nyilvánult meg. Elemzésében rámutat a szentszéki szervezés előtt álló fő nehézségekre: ez egyrészt a katolikus liturgia egységesítése, másrészt az irodalmi programhoz leginkább megfelelő nyelvjárás kiválasztása volt. Fontos — bár az eddigiek után nem meglepő — megjegyzése a szerzőnek, hogy a szentszéki missziószervezés csak a délszláv vallási irodalommal foglalkozott, a magyar az ismertetett okok miatt kívül maradt látókörén. Az igen széleskörű és átgondolt vizsgálat annyiban kritizálható, hogy talán jobb lett volna, ha a történeti rész teljes befejezése után, azaz a 2. kötetben kap helyet, hogy a korszak egészéről tudjon képet adni. Még inkább kérdéses, hogy az ezt követő fejezet, vagyis a magyar katolikus megújulás irodalmi programjának és a török hódoltság kapcsolatának a vizsgálata illeszkedik-e az eddigiekhez, hiszen Molnár kimondottan a Szentszék által indított missziókkal foglalkozik kötetében, a magyar katolikus egyház hódoltsági tevékenységét nem, vagy csak érintőlegesen vizsgálja. A könyvet gazdag segédlet egészíti ki. A szerző először egy sematizmust ad a „hódoltsági missziószervezéssel kapcsolatos fontosabb egyházi és világi tisztségviselőkről", vagyis az egyes püspökökről, uralkodókról, a bosnyák rendtartomány elöljáróiról stb. Hasznos segítség ez a kötethez, már csak a téma újdonsága miatt is. Szintén hozzásegít a könyv tartalmának jobb megértéséhez az a 14 darab, Nagy Béla által kiválóan megszerkesztett térkép, amely a könyvben szereplő balkáni katolikus intézmények, illetve közösségek földrajzi tagozódását és központjait szemlélteti - alighanem elsőként a magyar térképészetben. A kötetet részletes személy-, valamint helynévmutató, illetve olasz és német nyelvű összefoglaló záija. Molnár könyvében részben kevesebbet, részben többet nyújt, mint amit a címben ígér. Annyiban kevesebbet, amennyiben csak a Szentszékről kiinduló katolikus missziókat vizsgálja — bár ezt már az előszóban közli —, amelyek viszont, mint már többször szó esett róla, különböző okok miatt csupán Magyarország délszlávok lakta déli sávjában tevékenykedtek. így a magyar hódoltság nagyobbik része kimaradt az elemzésből. Itt viszont meg kell jegyeznünk, hogy a szerző az északabbra fekvő hódoltsági területek katolicizmusának is szakavatott kutatója - ezt jelzi számtalan e tárgyú tanulmánya mellett a szegedi ferences misszió tevékenységéről készített munkája (Püspökök, barátok, parasztok. Fejezetek a szegedi ferencesek török kori történetéből. METEM-Könyvek 41. Bp. 2003.), a dunántúli területről írt monográfiája (A katolikus egyház a hódolt Dunántúlon. METEM-Könyvek 43. Bp. 2003.), és az alföldi régiót áttekintő tanulmánykötete (Tanulmányok az alföldi katolicizmus török kori történetéhez. METEM-Könyvek 45. Bp. 2004.). Másrészt pedig e kötetében Molnár sokkal többet ad az olvasó kezébe, mint az a témamegjelölésből sejthető lenne. A Róma által végzett missziós tevékenységen keresztül ugyanis részletesen bemutatja a balkáni és a dél-magyarországi katolikus közösségek ekkori történetét és egymáshoz való szövevényes viszonyát, ami nemcsak a magyarországi egyháztörténet kutatói számárajelent fontos eredményt, hanem — részben maga a téma, részben az eddig kiadatlan és jelentős részben nem kutatott forrásanyag feldolgozása folytán — a külföldi történészek érdeklődésére is számot tarthat (ezért lenne igen hasznos valamely világnyelvre lefordítani). Emellett a szerző aprólékos és gazdag áttekintése fontos tanulsággal szolgál általában a magyar történettudomány számára is. A tárgyalt területen működő balkáni egyházi intézmények működéséből az tűnik ki, hogy az északabbra élő hódoltságiakkal ellentétben lényegében semmit sem érzékeltek a Magyar Királyság, pontosabban a magyar katolikus klérus jogigényéből, hatalmából, ezért nem is gondolkoztak úgy, hogy a középkori magyar állam egyházi és világi intézményei bármit is számítanának. Átveszik a plébániák irányítását, új egyházi testületeket és címeket alapítanak, apostoli vizitációkat tartanak, illetve felosztják egymás közt az érdekzónákat, s mindezt anélkül, hogy a középkori magyar egyházszervezetre, vagy a királyságban élő, hódoltsági magyar egyházfők joghatóságára különösebb tekintettel lennének. Az egyházi viszonyok ilyen gyökeres átalakulása és a balkáni katolikus egyházak ilyen mértékű — még a Propaganda Kongregációt is engedményekre kényszerítő — térnyerése Dél-Magyarországon, ami Molnár könyvében kiválóan nyomon követhető, arra hívja fel a figyelmet, hogy a hódoltsági katolicizmus, sőt általában a hódoltság történetének vizsgálata nem képzelhető el a délszláv bevándorlás és következményei figyelembe vétele és további kutatása nélkül.