Századok – 2003
TANULMÁNYOK - Erdélyi Gabriella: Gyónás és áldozás a késő középkorban 525
GYÓNÁS ÉS ÁLDOZÁS A KÉSŐ KÖZÉPKORBAN 533 János nevű rokona ellenséges viszonyban állt az egyik körmendi várnaggyal4 4 -ami egyúttal a hatósággal való összetűzést példázza. De a kortárs papi reflexió is erősíti arra utaló adatainkat, hogy az ellenségeskedés nagy szerepet játszott a szentségtől való távolmaradásban: Temesvári Pelbárt a mulasztók között elsőként a makacsul haragot tartókat említi, s csak ezután tér rá a méltatlanság hamis alázatosságában tetszelgőkre, a tudatlanokat és közömböseket utoljára hagyva.45 Érdemes továbbá felfigyelnünk arra, hogy az ellenségeskedők — tekintet nélkül arra, hogy tanúsítanak-e hajlandóságot az egyezségre (pl. Mindszenti Lukács), vagy sem (pl. Bíró András) — gyónásukat elvégzik, áldozni mégsem mennek. Ezt részben magyarázhatjuk talán azzal a ténnyel, hogy a fülbegyónást az egyház szorosabban ellenőrizte, amelynek eszközéül a gyóntatócédulák alkalmazása szolgált, amellyel a máshol gyónóknak, mielőtt áldoztak volna, igazolniuk kellett kötelességük elvégzését.4 6 Az áldozás viszont azért sem állt ilyen ellenőrzés alatt, mivel bizonyos esetekben az egyház, amely — mint láttuk — gyakori vételét kifejezetten kerülendőnek tartotta, maga tanácsolta elhalasztását.4 7 így aki gyónását elvégezte, annak az áldozás elmulasztásáért már csak spirituális büntetés járt: „akik nem áldoznak, azokat Isten többszörösen megbünteti, ezért ez kerülendő [...] mivel örökre elkárhoznak" - figyelmeztet a ferences prédikátor.4 8 A feltűnő óvatosság mögött az oltáriszentséget övező felfokozott tisztelet állt, amelyet a klérus és a hívek egyaránt osztottak. A korabeli tapasztalat érzékelése érdekében érdemes egy kicsit az áldozást kísérő papi intések, imák és szertartások világába pillantanunk. A plébánosoknak mindenekeldtt arra kellett híveiket figyelmeztetni, hogy „ne merészeljen bárki is halálos bűnben áldozni, máskülönben ítéletet eszik és iszik magának".4 9 A szentáldozás középkori teológiájának alapját képező szentpáli intés eredetileg így hangzott: „Mert aki méltatlanul 44 Nádaljai Benke Benedek: „se non frequentasse dictum oppidum Kermend propter inimicitias inter quendam castellanum dicti castri Kermend et quendam fratrem suum Johannem nomine". BAV Barb. Lat., vol. 2666, fol. 59r. 45 Temesvári P: Pom. Quad. II. 45. virágvasárnapra, sermo de accidia vei negligentia confessionis et communionis faciende ex precepto ecelesie, U: „circa negligentia communicandi specialiter agendum censui quia multi in hoc peccant". 46 A veszprémi egyház i. m. 58: 349-353 sor (kiegészítés). Vo. Házi J.: i. m. 75. (a ferenceseknek jegyzéket kell átadniuk a náluk gyóntakról). Bradnón a hívek egy dénárt fizettek a plébánosnak a gyónócéduláért (confessionale). Történelmi Tár 1882, 494. Vö. a Temesvári által hozott példázattal, Pom. Quad. I. 26. F: a purgatóriumban lévő apa sorolja, hogy fia érte mondott imái miért nem használtak eddig neki: „quia indigne semper communicasti, quia contritio tua et confessio non fuit vera, tum quia non ex charitate processit sed ex consuetudine vel pro vitanda confusione." 47 Ld. a lateráni zsinat idézett rendelkezését az 1. jegyzetben. Vo. a körültekintő veszprémi határozattal: „Et si forte occultus peccator ad communionem publice accedere praesumpserit, eum seorsum et secrete admonete diligenter, ut non communicare praesumat, donec vere contritus et confessus fuerit. Qui si abstinere noluerit, publice sibi communionem non denegetis. [...] Si autem peccatum eius, de quo non est vere confessus, manifestum sit, sibi publice debet communio denegari." A veszprémi egyház i. m. 60-61. 48 Temesvári P.: Pom. Quad. II. 45. Z. Mind az 1215-ös lateráni, mind az 1460-as hazai szepesi zsinat — szemben a veszprémivel — a gyónást és áldozást elmulasztókat együttesen sújtja az egyházból való kitiltással (ld. feljebb). Ez azonban csak annyit mutat, hogy nem számoltak azzal a lehetőséggel, hogy valaki gyónni megy, mégsem áldozik, közvetve ezzel is az oltáriszentség kultuszának fokozatos növekedését, 16. század eleji kulminálását igazolva. 49 A veszprémi egyház i. m. 60. Ld. még uo. 99: 1421-22 sor (kiegészítés).
