Századok – 2003
KÖZLEMÉNYEK - Szende Katalin: Ezüstöv; rókaprém; vászonlepedő. Viselet- és textilkultúra a későközépkori Sopronban; Pozsonyban és Eperjesen 405
VISELET- ÉS TEXTILKULTÚRA A KÉSŐ-KÖZÉPKORBAN 427 könnyebb gyapjúszövet az egész vizsgált időszakra jellemző, bár Eperjesen csak 1510 után említették. A drágább pernisches („veronai") posztó, amelynek rőfonkénti ára 1,5 dénárfont volt,6 7 szintén mindegyik városban előfordult. Az angórakecske szőréből készített schamlot (kamelot, csemelet) posztót Pozsonyban és Eperjesen a 15. század közepétől, Sopronban az 1480 utáni testamentumokban említik, de egyébként már régebb óta ismert volt Magyarországon. A rőtönként 240-255 dénárba kerülő lundisch vagy lindisch (londoni, angol kikötőkből behajózott) gyapjúszövetek viszont csak a 15. század végétől terjedtek el, első végrendeleti adatunk Pozsonyból 1495-ből, Eperjesről 1503-ból, Sopronból 1504-ből van.68 A többi posztó-megjelölés a német (münicher, zawsich, harberger, frankfurter, achisch, perikhamer = bergheimi,j, morva (neunhawser, brunner, olmuntzer) flandriai (prukusch=brugge-i), itáliai (pernisch = veronai, acoley = aquieleiai) posztókészítő központok felé mutatnak.69 A többi kelmefajta közül a bársony és a damaszt volt a legelőkelőbb, szinte kizárólag nemesi származású, vagy a nemességgel kapcsolatban álló személyek említik. Az atlasz és a tafota ritkán, miseruhává váló átalakításokkal kapcsolatban fordul elő, míg a szintén ritka selyem felső- és alsóruha anyaga is lehetett. A bélések anyaga általában a zendel (cendely) volt. Az ingfélékhez használt vászon a walisch (welhisch), azaz olasz néven szerepel, de valószínűbb, hogy ennek délnémet utánzataihoz jutottak hozzá a nyugat-magyarországi városok lakói.70 Csak egyszer említenek olmützi (ollmuntzer) vásznat, kétszer pedig sváb sávolykötéses vásznat (zwielich). Közepes minőségű vászonféle volt a Pozsonyban előforduló reisten, finomabb a synabasch. Mindezek az elnevezések csak a soproni és a pozsonyi forrásokból adatolhatok, Eperjesen egyszer sem fordulnak elő importált vásznak. Ez igazolja a gazdaságtörténetnek a helyi vászonszövés és -fehérítés jelentőségéről tett megállapításait. Eperjes ugyan mindig is elmaradt a termelésben Bártfa mögött, amely féltékenyen őrizte uralkodói monopóliumát ebben az iparágban, de teljesen sohasem tudott leszámolni ellenfelével.71 A helyi gyártásra mutat az is, hogy a ruhának vagy ágyneműnek feldolgozott anyag mellett gyakran említik a vásznat Eperjesen rőf- vagy végszámra is. A fehérített (alba) vagy a nyers (cruda) vászon feldolgozatlan formában a testálok csaknem 10%-ánál előfordult, akik egy kivétellel mind nők voltak. A megadományozottak listája első látásra meglepő lehet: egyetlen tétel jutott egy rokonnak, a fennmaradó vásznak több mint egyharmadát papok, gyóntatok kapták; egyharmadát templomok és kolostorok, a többit pedig el kellett adni a 6| Othmar Pickl: Das älteste Geschäftsbuch Österreichs. Die Gewölberegister des Wiener Neustädter Firma Alexius Funck (1516-ca. 1538) Graz, 1966. 104-107. (a továbbiakban: Pickl: Geschäftsbuch), soproni árszabás 1460-63: Házi II/6. 211-212. 68 A viszonylag kevés adatból levont következtetéseket megerősíti Pach Zsigmond Pál: Magyarország nyugati gyapjúszövet-importja a XV-XVI. század közepén. Történelmi Szemle 14. (1971) 24-34., különösen 26. A lundisch árusítására már utal a Házi II/6. 211-212. árszabás, amelyet Házi J. 1460-63-ra keltez, de csak az írástípus és néhány ár-adat alapján (uo. 216). 69 Kováts Ferenc: Nyugat-Magyarország áruforgalma a XV században a pozsonyi harminczadkönyv alapján. Bp., 1902.,(a továbbiakban: Kováts: Áruforgalom), Pickl: Geschäftsbuch 77., Endrei: Patyolat 64-66. 70 Pickl: Geschäftsbuch 103. 71 Szűcs Jenő: Városok és kézművesség a XV századi Magyarországon. Bp., 1955. 239-243. (a továbbiakban: Szűcs: Városok).
